Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1939
13 pedig legkönnyebben a zenében találja meg önkifejeződését. A zenének pedig legősibb és egyúttal mindenkitől legközvetlenebbül elérhető kifejező eszköze az emberi hang. Már Aristoteles szerint sem elegendő a dalnak és zenének hallgatása a lélek esztétikai és erkölcsi tartalommal való telítéséhez, hanem az ifjúnak magának kell gyakorolnia, hogy üdvös hatását érezze. A hangképzés az iskolai énektanítás egyik legnehezebb feladata. Először is azért, mert az énekszervek egyénenkint különbözők. Ez a nagy sokféleség szükségessé tenné a gyermekekkel való egyéni foglalkozást, viszont az idő nem engedi az egyesekkel való részletes munkát. A közös foglalkoztatással — és ez az énektanítás egyetlen módja a középiskolában! — a tehetségesebbek vagy akiknek hajlamuk van rá, gyorsabban haladnak előre, míg a többinél csak sokára mutatkozik a munka eredménye vagy egyáltalán nem is látszik. A másik nehézség pedig az, hogy a gyermekeknek későn kezdjük tanítani a hangképzésf. Minden egészséges emberi énekszerv alkalmas az éneklésre. Már a kisgyermek is énekel. Kérdés azonban, vájjon helyesen énekel-e, vájjon éneklőszerveit helyesen használja-e. Ahogy mindent tanulnunk kell, úgy az éneklést is gyakorlat folytán kell elsajátítanunk. A helyes beszédre, a szavak jó kiejtésére megtanítjuk a fejlődő gyermeket, de ritkán fordul elő, hogy a jó éneklésre is oktatjuk. Ennek következménye aztán az, hogy aránylag kevés gyermek használja ügyesen torkát, a legtöbb rosszul. Mindkét csoportnál azonban azt tapasztaljuk, hogy hangjuk teljes kifejlődését sohasem érik el; az utóbbiaknál még azt is, hogy hangjukat elveszítik vagy elrontják. Ez utóbbi jelenség művészeknél is előfordulhat. Mikor Wagner Richárd a modern zenedrámát megteremtette, az akkor dívó fejlett vokális énektechnikát új feladatok elé állította recitativo-ival. Az akkori énekesek orgánuma nem volt alkalmas a zenedrámában elengedhetetlenül szükséges érthető szövegkiejtésre, ezért a fokozott deklamáció az ilyesmire fölkészületlen orgánumokat rontotta. Innen származott az a nézet, hogy a Wagner-szerepek éneklése rontja a hangot. Annál inkább érthető, hogy sok csengőhangú szopranista vesztette el énekhangját, mert éneklőszerveit rosszul használta, — hiszen nem tanította őket senki sem a helyes éneklésmódra. Éppen ezért fokozottabb figyelmet kell fordítanunk a hangképzésre. A második nehézség abban mutatkozik, hogy a tanuló gyermekkorától megszokott éneklésmódját nehezen felejti el. Minden szokástól nehezen válunk meg. A tanulónak is nehéz, hogy máskép énekeljen, mint eddig tette. Folytonos, állandó figyelmeztetés szükséges a tanár részéről, s ami még nehezebb: — állandó önfegyelem a maga részéről. Hosszú ideig tart, míg megszokja a helyes lélekzést, nyelvműködést, száj- és garaínyitást. Míg ezek szokásává nem válnak, önmagát kell ellenőriznie. S éppen, amikor énekel, amikor jókedve van,
