Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1939
14 akkor a legnehezebb az önfegyelem. Ez legtöbbször csak énekórán sikerül, mert a tanár ellenőrzi. Énekórán kívül visszatér megszokott éneklésmódjához. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy ez mind rossz éneklés, de bizonyára nem használja ki — legalábbis a többség — azokat a lehetőségeket, amiket éneklőszervei nyújtanak, nem egy pedig a gyakori túlerőltetéssel rontja a hangját. Angliában — ahol igen fejlett az énekkultúra — a kisgyermeket, mielőtt egy-két énekre megtanítanák, előbb helyes hangképzésre szoktatják. S ez nem hiába való fáradság még akkor sem, ha a tanulónak nincs is énekhangja, és ha alig viszi is valamire az éneklésben. Egy nagy haszna mindenesetre lesz belőle. Az éneklőszervek ugyanis egyúttal a beszéd szervei is, és éppen ezért a jól kiművelt éneklőszervek: az énekléstechnika megtanulása, fontos hatással lesznek a beszédre is. Szónokok, színművészek is tanulják a beszéd technikáját. A jó éneklés is természetesen hatással van a tanulók beszédjére: jobb lesz a kiejtésük, érthetőbb a beszédjük, csengőbbek és tisztábbak a magánhangzóik, alkalmasabbak a szavalásra és előadásra. Az énektanítás célja a műélvezésre való vezetés: „A dalköltészeti termékek művészi előadása“ éspedig „szöveg és dallam tekintetében értékes énekek és dalok“ elsajátítása alapján. Hangsúlyozza a Részletes Utasítások a klasszikus irodalom állandó becsű termékeit, de különösen fontosnak tartja „a magyar nemzeti és műköltészet" alkotásait. Mert „a magyar dal művelése egyik eszköze a faji érzés, a faji öntudat fönntartásának, erősítésének“. Az iskola vállalja azt a feladatot, amit Kodály hirdet: „Az iskolán át magyar zenei köztudatot teremteni a néphagyomány, — a zenei magyar nyelv, az egyetlen klasszikus magyar zene — közkinccsé tételével.“ 1 Iskolánkban már korábban megindult a magyar zenei érzék fejlesztésére való törekvés, de még a minden kezdettel járó nehézségekkel kell küzdenünk. Nem hiábavaló a munka, mert a tanulók közül többen az „új“ vagy mondjuk ki: az igazi magyar muzsika szerelmeseivé váltak, de a nagy többségben — kicsik között és nagyok között egyaránt — kísért a régi; a megszokott tölti be szívüket, és tartózkodók az „újjal“ szemben. A hazulról hozott, az otthon megszeretett ének és zene áll szemben az „újjal“. Egy-két próbánál kiviláglik, hogy akik hazulról több zenét, több zenei ismeretet hoznak magukkal, nehezebben hajlanak az „új“ felé, mint azok, akiknél otthon nincs zeneélet. Természetesen ez nem áll mindenkire, mert az „új“ magyar zenének leglelkesebb barátai éppen a zenészek, a zene művelői, az ének barátai közül kerülnek ki. De a zenével foglalkozók nagyobb- része szívesebben hajlik a régihez, a megszokotthoz. Mintha azok, Kodály Zoltán: Magyarság a zenében. (Szekfű: Mi a magyar? 1939. 415. lap.)
