Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1938

zések terén pedig a nagy magyar építő főpapok, a barokk országépítők egyenes utódja volt. Építkezéseiben két vezérlő gondolat irányította: a pedagógus szeretete a magyar ifjúság iránt és a magyar ciszterci tanítórendi hivatás.

Mélységesen átérezte a kötelességet, hogy aki a magyar föld birtokosa és művelője, annak a magyar élet táplálójának, gazdagítójának kell lennie. Főpap-ősei azért kapták a földet, hogy feltörjék és megtermékenyítsék a magyar ugart; ő minden erejével azon fáradozott, hogy ez a föld szolgálja a magyar jövendőt, a magyar ifjúságot, az elesett magyarság fennmaradásának és újjászületésének egyetlen zálogát. Szívós kitartással, tervszerű körültekintéssel építette újjá a Rend iskoláit, csak egynek — éppen az egrinek — korszerű átépítését nem érhette már meg.

De nemcsak az ifjúság szeretete, hanem a tanítórendi hivatás szolgálatának gondolata is sürgette a nagy építő apátot. Rendje a barokk kor alkonyán alakult tanító-renddé, s azóta egyre emelkedő buz- gósággal és odaadással szolgálja a magyar nevelő-oktatás ügyét. Volt idő, — a pedagógiai racionalizmus korszaka — amikor vitássá vált a szerzetesiskolák jelentősége. Ma a tanítórendek hivatásának fontossága senki előtt kétséges nem lehet. Ezt a tanítórendi szerepet és hivatást Werner Adolf szerette Rendjére vonatkoztatva gondviselésszerűnek nevezni. Alig volt körlevele vagy apáti allokuciója, amelyben a tanítórendi hivatás nagyszerűségét ne hangsúlyozta volna. Nagynak vallotta e hivatást, de nagynak hirdette a felelősséget is, amely hordozóit terheli. A született pedagógus szólalt meg benne, ha a szerzetestanári hivatásról elmélkedett, amelynek evangéliumi fontosságát mélyen átérezte. A tanári katedra eszményi magaslat volt számára, s egyben az istenszolgálat oltára is. A szerzetes tanár egyéniségétől megkívánta, hogy tanítványai lelkét megnyissa az evangélium értékei számára, s biztos irányítója legyen tanítványainak nemcsak a szükséges földi ismeretek közlésében, hanem az „egyetlen szükséges“ lelki javak megszerzésében is. Rendi fiaihoz intézett szavaiban sokszor hangoztatta, hogy a szerzetes tanár nemcsak a szolgálatban hasonló Krisztushoz, hanem a szenvedésben is, hiszen valamennyiünk tudott tapasztalata, hogy a leglelkesebb eszmény-szolgálatból fakad a legmélyebb szenvedés, azaz a legközvetlenebb Krisztus-közelség. Werner Adolf nemcsak lelkesedni és lelkesíteni tudott a szerzetestanári hivatásért, hanem annak egyre elmélyülő, tökéletesbülő megvalósulásáért igen sokat is dolgozott. Átszervezte és korszerűsítette a rendi tanárképzést, s kitűzte a célt: a szerzefespapi és tanári életideál tökéletes harmóniáját az egyénben. Ebben a törekvésében is kora legjobbjai közé tartozott: a spiritualizált európai léleknek és lelkileg igényes szerzetesnek ösztönösen és gyökeresen magyar típusa volt.- 9