Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1937
6 gyermeke életét, mely feltétlenül bízik a gyermek sikeres, boldog jövendőjében, és megsejti s tiszteletben tartja azokat a végtelen lehetőségeket, melyeket Isten szándéka és az élet törvénye rejtett minden induló, friss emberkébe. Ezért az anyákat elsősorban nem a gyermeki léleknek tudományos ismeretére kell nevelni, hanem felszítani bennük a bámulat érzését az új élet iránt, s megtanítani őket a test, szellem és lélek új csodáinak hódoló és áldozatos átélésére. így tudnak majd gyermekük ingadozó, kis élete számára az egyetlen szilárd támasztó ponttá válni, ahol az mindig megpihenhet és mindig megerősödhetik, — mindaddig, míg rá nem talál a gyermek emberségünk egyetlen örök erősségére: Istenre. A másik nagy támasz: az édesapa. A gyermek szeme korán észreveszi, hogy az édesapa képviseli a családban a tekintélyt, és munkája biztosítja a család életlehetőségeit. O jelenti a családi kör szélesebb kitágulását, s elsősorban rajta keresztül érnek el a kis-gyermekhez az élet, a cselekvés, a küzdelem és hivatás első hullámverései. Ő az erő és hatalom képviselője, s rajta keresztül tanulja meg a gyermek a bámulat, csodálat és tisztelet érzelmeit. Az édesapának nincsen dolga a családi közösség mindennapi, kis, házi elfoglaltságaival, neki nagy, fontos, jelentőségteljes munkája és szerepe van kinn, túl a kis lakáson, udvaron, kerten, — az életben! ő az élet királya a gyermek előtt. Óh, ha tudnák, értenék, felfognák az édesapák azt a nagyszerű szerepet, amelyet gyermekük szán nekik, — és soha szét ne rombolnák a róluk megalkotott álmokat! Pedig legtöbbször ők maguk döntik le és semmisítik meg az ideált, melyet a gyermek róluk alkotott. Hányszor árnyékolja be csalódás, keserű kiábrándulás a gyermek életét apái miatt!4 S a gyermek egy ideig felépítgeti szüleibe vetett hitének omladékáit, míg egy napon elfárad, szívéből feltör a csalódás könnye, ajkára rátelepszik az első panasz, s ki merné állítani, hogy a közte és szülei között ágaskodó első szakadékért ő a felelős! Mivel oly döntően jelentős a szülők hatása gyermekük életének kifejlődésére, azért kell sokat förődniök, foglalkozniok velük, s kell sok időt áldozniok gyermekeik nevelésére. Mily sokszor hallani szülők ajkáról a kifogást, menfegetődzést: Nem tudok foglalkozni gyermekeimmel, — nincs időm! Ki ne ismerné a „nagyon elfoglalt“ apákat, akik minden felelősséget a gyermekért az anyára, — és a „ránemérő“ anyákat, akik minden anyai kötelességüket nevelőnőkre és cselédekre hárítják át! S ki ne látta volna mindennapi életünk számtalan példájában megnyilatkozni azt a sok ridegséget, keserűséget, szerencsétlenséget és zülöttségef, amely az ily elhanyagolt gyermeknek a lelkében megtelepszik, s néha egy egész életre nyomot hagy a szívben és kedély4 Mien Labberfon, Frühes Erleben. 1932. 22—29. 11.
