Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1937
18 folytathassa, de ha nem kezdte volna meg előbb, akkor megkezdje a szebb kifejezések, rokonértelmű szócsoportok gyűjtését. A gyűjtés terjedjen ki az otthoni olvasmányokra is; ezeken természetesen nem csak a kötelező házi olvasmányokat értem. A kifejezésgyűjtő füzetek ellenőrzése, a jelesebb füzetek egyes részeinek szemelvényes fölolvastatása vagy fölolvasása, megdicsérés, buzdítás serkentőleg hat a többiekre is. Jónak ígérkezik egyik ezidén megkezdett gyakorlatom. Negyedív nagyságú papíroslapokaí tétettem elhasznált dolgozat-borítékokba, mindegyik lapon az ábécé egyik betűje. Középen függőleges vonal osztja ketté az egyes lapokat. A Magyarosan régebbi számai hátlapjának mintájára az egyik oszlopba a „jól“ vagy „helyesen“ jelzés alá kerülnek (lehetőleg mondatba-ágyazottan) a helytálló kifejezések, míg szembe velük a „rosszul“ szóval bélyegzett oszlopba a magyar nyelv elleni vétségek. Szembetűnőbb, ha mindkét oszlopban aláhúzzuk a hibás, illetve javított részt (képző, igekötő, sfb.). Vigyázzunk arra, hogy a megkezdett gyűjtést állandóan kiegészítsük: a tanulók egyes észrevételeit, az itt-ott olvasott vagy dolgozatban előfordult hibákat a megfelelő, magyarosra javított kifejezéssel együtt közkinccsé tesszük. A következőkben eljárásom talán merésznek tűnik föl, a siker azonban igazolta jogosultságát. A stílus régebbi vagy újabb voltára már rá kellett mutatnom a mesékkel kapcsolatban is, amikor megkezdtük a régi magyar beszédet jellemző stílussajáfosságok gyűjtését (régies igealakok, szavak, kifejezések), ezt a megfigyelést állandóan nagyobb és nagyobb körre terjesztettük ki, — annyira, hogy az év második felében már némi kezdetleges fogalmunk volt a stílustörténetről. Nem beszéltem olyasmiről, ami tudásukat meghaladja, de századonkint egy-egy stílusiránnyal megismerkedtek. Világosan meghúzták a határvonalat a régi énekköltészet nyelve és a nyelvújítás, Kazinczy kezdeményezése és Vörösmarty pompázó nyelve között; ettől játszi könnyedséggel különböztették meg a nemzeti népiesség korának stílusát versben és prózában is. Ady és a modern költők nyelve viszont ezzel szemben jelentett új állomást. Jellemzésül megemlítem, hogy többször tettem kísérletet, Horváth János Magyar Versek Könyve c. kötetéből felolvasva egy-egy ismeretlen verset (természetesen megfelelő előkészítéssel) jelesebb költőinktől. Az osztálynak majdnem mindig több, mint a fele találta el a költő nevét. Ha tévedtek is, jórészük — mintegy negyvenen-ötvenen a hatvankettőből — kortársat mondott. Olyan tévedés, amikor Vörösmarty egy-egy kiragadott versszakából vagy verssorából (ilyen kísérleteket is végeztem), pl. „az ember fáj a földnek“, — sokan Adyt mondották; — vagy amikor ugyancsak Vörösmarty népiesebb hangú verseinél Petőfire gondoltak (a Pétiké egyes részei), — természetes. Talán magunk is beleesünk ebbe a hibába, ha történetesen nem ismerjük a verset. Nem lesz nehéz összeállítani egy-két ismertető jegyet a tanulók segítségével; ezzel aztán nagyon megkönnyífjük a későbbi sfílusfanítás
