Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1936
6 szülője ezt a magasztos tanítást az Istenről s az isteni dolgokról tovább folytassa, tovább magyarázza. S ha a család ezt megteszi, ha légkörét az Isten fogalmának és állandó jelenlétének érzése tölti be, akkor a nevelés második fórumának, az iskolának, nem kerül nagy fáradságába, hogy a gyermek lelkében az Isten, szülő, elöljáró és nevelő számára a tekintélytiszteletet fenntartsa és tovább fejlessze. Azonban, sajnos, nem minden családban van ez így! Akinek módjában állt a családi életek szentélyébe csak egy kissé is beletekinteni, avagy megfigyelni az életet, az csakhamar meggyőződhetett róla, hogy bizony elég nagy számban vannak családok, ahol a gyermek vallás-erkölcsi nevelése csak másodrendű szülői feladat, és akkor is csak a gyermeknevelés divatjához mérten a legszükségesebbekre szorítkozik. Arra tán még megtanítják a gyermeket, hogy a templom az Isten háza, amely előtt illik keresztet vetni, a pap pedig az Isten szolgája, akit „Dícséríessék a Jézus Krisztus“-sal kell köszönteni, de ebben azután ki is merült a szülő vallásos nevelése, oktatása, s a többit, amit szintén neki kellett volna még elvégeznie, mint aki már úgyis eleget tett feladatának, rábízza az iskolára, a vallásoktatásra. De legalább ha eddig megfelelt volna feladatának! Saját fülemmel hallottam, amikor a kisgyermek így kérdezősködött az elhagyott templom után édesanyjánál: „Anyukám, hát te miért nem vetettél keresztet magadra ?“; avagy a kis fiú: „Apukám, hát te miért nem köszöntél a tisztelendő bácsinak?“ Ezek még csak kis ellentmondásai a szülői nevelésnek, oktatásnak, de már itt is hallatni kezdi szavát az imént említett klasszikus szózat: „Jaj neked, ki szavaiddal oktatsz, tetteiddel pedig rontasz!“ Majd következik az iskola! A tanulnivágyó gyermek kitárt szívet, lelket, s a szellemiek után szomjuhozó értelmet visz az iskolába, s mindennap boldogan, örömmel meséli el odahaza, hogy mit is hallott, mit is tanult ottan! Az iskola vallás-erkölcsi nevelése elvezeti őt az Isten tökéletesebb megismeréséhez, ahhoz a szoros kapcsolathoz, mely Istent őhozzá, őt pedig Istenhez fűzi. Megismerteti vele Istent, mint mindenek felett álló törvényalkotót s törvényeit, amelyeket minden embernek, elöljárónak és alattvalónak, szülőnek és gyermeknek egyaránt meg kell tartania. A gyermekiélek kész is minderre! Bensejé- ben kialakul egy nemes elhatározás, a jóra való készség, hogy Istenének parancsait hűségesen megtartja: reggel, este imádkozik, szentmisét hallgat, gyón, áldozik, a böjtöt soha meg nem szegi s az Isten szent nevét tiszteletben tartja. Ámde vájjon támogatja-e a gyermeket az Istennek kijáró tekintélytiszfelet eme szép megnyilatkozásaiban a szülők példája? Nem követi-e a gyermeklélek idealizmusát egy szomorú csalódás, kiábrándulás, egy lelki összeütközés az iskolában tanultak és a reális élet között, amikor odahaza látni kénytelen, hogy még-
