Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1934
38 nyos órákban kell tanítani a vallásra, hanem az egész oktatást át kell járnia a jámborság szellemének“ (Militantis Eccl. kezdetű enc.), ami annyit jelent, hogy az intézet minden tanára hit- és erkölcstanár is legyen, mert lehet; hiszen nincsen olyan tudomány, amely ne kínálná ismeret-elemeit a gyermeki léleknek a világ végtelen bölcs Teremtőjéhez való felemelésére. S ha előbb azt mondottuk, hogy a nevelés céljai sohsem ütközhetnek a tanítás helyesen értelmezett érdekeibe, ugyanezen meggyőződéssel azt is merjük állítani, hogy a hitvallásos oktatás a tudásnak nem kárára, hanem csak hasznára leend. Természetes, hogy ezen elvi álláspontunk a vallás-erkölcsi alapon való nevelés ügyében semmi olyan újítást nem céloz, ami az eddig általánosan követett utakat és felhasznált eszközöket akarná helyettesíteni. Hiszen ezeknek nem fölösleges voltáról, hanem elégtelenségéről beszéltünk. Ezért a szükségesség érzésével teljesítettük mi is mindazt, amit az Egyház parancsa, a Ciszterci Rend vallásgyakorlati szabályzata és az intézeti hagyományok előírnak: vasárnaponként a templom szószékéről nálunk is elhangzottak az exhoríációk, meg voltak az isteni kegyelem forrásaihoz vezető sajátos vallási gyakorlatok: az imádság, szenímisehallgafás, szenfségimádás, gyónás és áldozás s végül — alapvetésül — volt háromnapos lelkigyakorlat is az esztendő első szakában, amelynek jótékony áramába nemcsak a gyermekeket, de szüleiket is beállítottuk. A tanulókat két csoportra osztottuk, a szülőket külön választottuk. A kicsinyeknek László Vince ár. r. tanár, a nagyoknak Palos Bernardin dr. r. tanár, a szülőknek Tóth János dr. hittanár nyújtotta az értelemhez, lelkűiéihez és célhoz szabott okos és szép szót. — Nagy és szép munka volt; nagy és szép köszönet érte. Jutalmat a jó Isten adjon a jó magvetőknek. A nemzeti nevelést pedig általában nem valami külön, ettől a neveléstől független, első vagy második helyre állított feladatnak tekintettük, és nem is ilyenül végeztük. A kettő a mi felfogásunkban gyönyörűen kapcsolódik. Mi ugyanis azt valljuk, amit Szent Ágoston oly nemes hévvel hirdetett: „Akik azt állítják, hogy Krisztus tanítása az állam ellen van, azok mutassanak olyan hadsereget, amilyenné Krisztus tanítása alakítja a katonákat; mutassanak olyan férjeket, olyan feleségeket, olyan szülőket, gyermekeket, olyan urakat, olyan szolgákat, olyan királyokat, olyan bírákat, olyan adófizetőket és olyan adószedőket, amilyeneknek a keresztény tan szerint lennünk kell, és azután merjék mondani, hogy a keresztény tan ellenkezik az állammal. Ne szégyeljék megvallani, hogy a keresztény tan igenis nagy hasznára válik az államnak, ha parancsainak engedelmeskedünk (Epist. 138.)“. A sajátlagos nemzeti nevelés módja tekintetében is ugyanúgy jártunk el, mint a sajátlagosan vallásos nevelésnél. Nem elégedtünk meg azzal, hogy csak hazafias ünnepélyeken eszméljenek fiaink a Hazára
