Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1934
37 szerfölött időszerűvé teszik a nevelőiskola munkáját. Az emberiségben határozottan felébredt a vágy egy nemcsak testileg erősebb, szociálisan gondozotfabb, hanem erkölcsileg is igényesebb, emelkedeftebb ember-típus után. S mintha az államoknak új elgondolása és a társadalomnak új eszménye Európaszerfe már kialakulóban is volna, mert — hála Istennek — a jövő embere eszményibb jegyeket látszik lelki arculatán hordani. S falán ez az általános vágy-hangulat érteti meg, hogy miért hatott nemzetünk közvéleményére is örvendetes újságként a középiskola nevelő feladatának hangsúlyozása, s miért lesz ez a törvény a nevelés történetében új korszakot nyitó azzal, hogy az eddigi csak erkölcsi nevelést bátran vallás-e.rkölcsi neveléssé tökéletesíti. Mikor az iskolai nevelőmunka fontosságáról beszélünk, eleve elhárítunk minden olyan módozatot, amely a tanulmányi eredmény kockáztatásával, a szükséges és fontos ismeretek megszerzésének elhanyagolásával próbálna időt, alkalmat és lehetőséget teremteni a nevelés számára. De határozottan ellene fordulunk annak az egyre megújuló, szűnni nem akaró kísérletnek is, amely a középiskolát az ismeretek enciklopédikus tárházának akarja megtenni. Goethe „Wilhelm Meisfer“~ének művelődési programmjával valljuk, hogy a kevés, de alapos tudás jobban megveti a műveltség alapját, mint a sokféle, félig elsajátított látszat-ismeret, sőt még az egyén gyakorlati érvényesülését is az biztosítja legjobban, ha egy valamit jobban, alaposabban tud és ért, mint környezete. Másrészről azonban nem feledjük, hogy a komoly és alapos munkára szoktatás mily hatékony tényezője éppen nevelő munkánknak. Ezért a nevelés céljai sohasem ütközhetnek a tanítás helyesen értelmezett érdekeibe. Tovább menve, midőn a vallás-erkölcsi nevelés új élefrekelésé- nek örülünk, eleve elégtelennek tartjuk azokat a módozatokat, amelyeket mi eddig is sablonféléknek éreztünk. Ha ezek részletezéséhez akarnánk fogni, akkor a nevelés szempontjából olyan látszólag másodrendű dolgokat kellene felsorolnunk, mint az imádság az iskolában, az istentiszteleteken, lelkigyakorlatokon való részvétel s más egyebek az Isten-hit külső megvallásának és a vallásos élet külső élésének köréből, amelyek talán nem mindig lelki vágyból és tudatos szükségből, hanem a fegyelem ható erejéből látszanak jelentkezni. Ereznünk kell, hogy csak ezekkel nem elégedhetünk meg, ha még oly szépek, még oly felemelők is megnyilvánulásukban. Ennél többre, tökéletesebbre van szükség: a léleknek Isten-hittel, Isten-szeretettel és Istent szolgáló akarattal telítésére. Az ilyen lélek majd akkor is meg fogja vallani Istent, amikor a külső fegyelem ereje már nem működik. Ä vallás-erkölcsi nevelés ebben a jelentésben válik jelíemneveléssé. Van-e erre mód és lehetőség? XIII. Leó pápa felel e kérdésre: „Az ifjakat nemcsak bizo
