Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1934
17 megrázkódtatás nélkül sikerül. S egészséges, normális fejlődés esetén így is kellene lennie. De igen sokszor ez a kijózanodás keserű, tragikus kiábrándulássá súlyosodik, melynek terhe alatt egyformán szenved szülő és gyermek. De a szenvedésen kívül még más következmény is állhat elő. Megtörténhetik, hogy a gyermek a maga infantilis eszményképétől nem tágít, nem enged belőle. A gyermeki eszmény nem tűnik el, hogy helyet adjon egy reális képnek, hanem tovább él a lélekben, miközben a tapasztalás egy új képet is megfest. A két kép pedig ellentmond egymásnak. Az ellentétek terhe alatt felőrlődik a gyermek belső harmóniája, kiegyensúlyozott, derűs fejlődésének lehetősége! Különösen ott történhetik ez meg, ahol a szülők hiúságból, hatalom-vágyból, túlzott tisztelet-igénytől vezettetve saját maguk is szinte felmagasztalják önmagukat. S felejtik, hogy gyermekük rajongását és hódolatát arra kell irányífaniok, aki egyedül hódolatramélíó, — az Úristenre! Lehet az is, hogy a szülők olyan hibákat követnek el, vagy olyan gyarlóságokban vétkesek, hogy azok láttára a gyermeket nem a leikéből feltörekvő megértés emberi szimpátiája ragadja meg, hanem félelem és borzadás a valóságtól, mely ilyen arculatot is tud feléje mutatni. A szülők nevelő eljárásában mutatkozó minden szeszélyesség, igazságtalanság, ősziníeséghiáriy és durvaság csak arra késztetik a gyermeket, hogy makacsul ragaszkodjék az első eszmény emlék-képéhez, s ezáltal hihetetlenül megnehezül számára a beilleszkedés az élet reális rendjébe. Végül az is gyakran előfordul, hogy a túlságosan kényeztető nevelés segíti megrögződni az infantilis szülő-eszményt. Az elkényez- tetés oktalan szeretet, — de mégis szeretet, ez pedig a gyermek első életeleme. Ezért minden kényeztetés-megszüntetést szeretef-elvonásnak fog minősíteni, s a lelkében támadt boldogtalanságáért szülőit teszi felelőssé. így a megvont, elapadt, a nem viszonzott szeretet lehet az ok, amiért szülői ellen fordul. A kényeztető szeretet is lehet forrása a szereteflenségnek, sőt gyűlöletnek is szülők és gyermekek között. Mert nem lehet gyűlölet ott, ahol nem volt szeretet.1 A családi ellentétek kiéleződésében ily módon nagy része lehet — mintegy visszahatásként — annak a tiszteletnek is, melyet a gyermek természetszerűleg érez szülőjével szemben, ha a szülők nem tudnak vagy nem akarnak eleget fenni a felelősségnek, melynek épen a gyermeki tisztelet által lesznek részeseivé. A gyermek lelkében természetes a tisztelet, az eszményítés, mellyel szüleire feltekint. Hiszen ennek az eszményítő hajlamnak a gyökere nem más, mint a „piefas“, az emberi lélek érzéke, finom fogékonysága a nagyság, tisztaság, az abszolút Jóság iránt. Mert a szülők mégis csak ezeknek az ideáloknak a képviselői és hordozói, s feladatuk a lehető legteljesebb mértékben 1 L. P. Häberlin, id. m. 32—44. 11. '''^CTáp 2
