Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1934
12 ami erősítést, kedvkeltésf, biztatást követel; néha talán betegséget vagy fejlődésbeli rendellenességet, ami meg orvoslást vár. A gyermeki lélek sokkal bonyolultabb és szövevényesebb, hogysem problémáit kézenfekvő okokból, felületes pillantásra meg lehessen állapítani és sablonos eljárásmódokkal csalhatatlanul megoldani. A lélek spirituális létező, az „én“ felette áll az élő organizmusnak, de habituális megnyilatkozása, az egyéniség és a fest architektúrája között szoros a kapcsolat. A lélek és test Istentől rendelt egymásrautaltságukban jelentik a halandó embert, és a jellem, temperamentum és szellemi alkat megértéséhez sokszor a szervezet elváltozásai adják a magyarázatot.1 Azok a szülők, akik gondolnak erre, nem fogják zord, türelmetlenül meg nem értő állásfoglalásukkal önmaguktól elriasztani gyermekeiket. Mert a kis gyermek magától értetődő bizalma, ráhagyatko- zása szüleire a gyermekség éveinek tovatűntével megrendül. S a szülők, akik elvesztették gyermekeik bizalmát, a serdülőkorban már nem fogják őket megérthetni. Ezekben az években legtöbbször már nem a szülők a gyermek bizalmának birtokosai, mert valamely ponton végzetesen elvesztették azt. Mivel a serdülő lelke mégis szomjazik bizalom és megértés után, a családi otthonon kívül keres magának barátokat, s rájuk pazarolja minden idejét, jókedvét és melegségét, otthonra pedig nem jut egy jó szava. Nagy általánosságban úgy szokott történni, hogy minél idősebbek lesznek a gyermekek, annál jobban távolodnak szüleiktől, s a kívülállók sokkal jobban ismerik őket, mint azok, akik legközelebb állanak életükhöz.2 Csak a felnőtt-kor küszöbén fordulnak ismét vissza szüleikhez, midőn legyőzték belső, forrongó gátlásaikat, s a tapasztalat tanította meg őket az emberi élet nagy belátására: kiválóságai és erényei mellett mindenkinek vannak gyengéi és hibái is! De nemcsak a serdülő kor átmeneti elidegenedése fáj a szülőknek, hanem félelemmel és szomorúsággal szokták észrevenni, hogy a gyermek lassan önállósodik és kezdi élni a saját életét, s gyakran szinte kétségbeesett erőfeszítéssel szeretnék megállítani az életet, hogy megtarthassák gyermeküket egészen és osztatlanul önmaguknak. Pedig bele kell törődniök az élet rendjébe: a gyermek felnő egyszer, hogy Isten rendelése szerint saját útjain járja meg életét, és nem maradhat a szülői otthon féltve őrzött kincse, dédelgetett játékszere. A szülők sorsa az, hogy gyermekeik felnőnek hozzájuk, — hogy azután lassan csak önmagukra támaszkodva elszakadjanak tőlük. Ez a válás a szülők és nevelők közös egyéni tragédiája. De a nevelés nem önmagunk keresése, hanem a legszentebb élet-szolgálat. S az igazi nevelő nem köt meg, nem igáz le a maga számára, hanem felszabadít, indít friss éle1 L. E. Kretschmer, Körperbau und Charakter. 6. kiad. 1926. 206—14. 11. 2 L. O. Tumlirz, Pädagogische Psychologie. Leipzig, 1930. 40. 1,
