Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1934
13 teket az Isten akaratának és az emberiség nagy eszményeinek szolgálatára. Mindenesetre fájdalmas, megrendítő pillanat, midőn a gyümölcs leválik a fáról, de emberileg is vigasztaló tudat, hogy csak az tart meg, aki lemond, és csak az őriz meg, aki elhagyni tud. A fejlődés törvénye váltja ki a gyermek leikéből azt az igényt, hogy lassanként egyenrangú akar lenni a felnőttekkel, — tehát szüleivel is! S ha a szülők idejében szakítanak a gyerekszoba módszereivel, s nem teszik magukévá a „te még gyerek vagy, nem értesz hozzá“-féle stílust, ha barátukká tudják fenni gyermekeiket, akkor övék azoknak szíve nemcsak a serdülés nehéz éveiben, hanem a felnőtt-korban is. Szorosan idekapcsolódik egy észrevétel: Az érvényesülésre való törekvés ép oly ősi vonás az emberben, mint az önfenntartás és fajfenntartás ösztöne, s ahol nem jelentkezik, ott csökkenfértékíí emberrel állunk szemben. A gyermek is érvényesülni akar! Keres maga számára egy világot, ahol tevékenykedhefik, ahol bíznak benne, ahol részesévé lehet a felelősségnek! Ha nem találja meg ezt a világot a családi otthonban, akkor azon kívül keresi magának, vagy ami még rosszabb, — fúlduzzasztja képzelet-világát, melynek egészségtelen, bódult ködei lassan lefojtják a lelkét. Ezért nem szabad elfeledni, hogy a gyermek főleg a serdülés korának gátlásait csak úgy tudja diadalmasan letörni, ha saját értékének és jelentőségének tudata átélt, személyes élménnyé válik benne. Jelentőség alatt természetesen egy bizonyos közösség számára való fontosságot kell értenünk, s nem holmi individualista önbálványozásf. Ez a közösség pedig a család! A gyermek saját családja, melyben felnő! Örökké nyugtalanító emberi kérdés az: Mit érek én annak a közösségnek a számára, melynek tagja vagyok? — Hogy a fiatal ember a család számára értékesnek érezze magát, ahhoz kettő kell: 1. hogy bele tudja élni magát, hogy megtalálja az őt megillető helyet a családban; 2. hogy érezze: képes annak a családnak komolyan és hűségesen szolgálni. — De ehhez az kell, hogy a szülők lassan és fokozatosan részt adjanak neki a család életében, gondjaiban csakúgy, mint örömeiben, terveiben és jövőjének kiépítésében, jelenének biztosításában, vagyis — hogy részt adjanak neki a családért való felelősségben.1 Ez a szülők legnehezebb feladatai közé tartozik, és sokszor kell magukat szembetalálniok gyermekeik érzéketlenségével, megneméríésével épen e szándékukban. De ilyenkor arra kell gondol- niok, hogy a gyermek számára a fejlődés későbbi éveiben, főleg a pubertás korában az őt körülvevő közvetlen közösség, a család, más értelmezést nyer. Nem tudja magát úgy érezni, nem tudja azt a helyet betölteni, melyet a kisgyermek töltött be. Valósággal újra el kell foglalnia a családot a maga számára, új helyet, új szerepet kell bizfosí1 L. Anton Heinen, Familienpädagogik. München, 1934. 34—35. 11.
