Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1931
45 meki léleknek a világ végtelenül bölcs Teremtőjéhez való felemelkedésre. Ezen állandó és folytonos munkát három napra még meg is állítottuk csak azért, hogy gyermekeink a magukbaszállás ez idejében buzgó hittanáruknak, Tóth János í/r.-nak, irányításával lelkűk jobbítását végezhessék. De folyik a harc, a világnézeti harc, másik eszményünk, a Haza körül is. A két szembenálló tábor ugyanaz; a harcnak színtere, a még csak kívülről kerülgetett iskola, ugyanaz; a hevítő erő: az anyagi javaknak kíméletlen, kegyetlen szerzési és birtoklási vágya egyfelől, a föld sarán túl eszményekért is lelkesedés másfelől, ugyanaz. Ahogy amott az isteni jelzőtől, úgy itt nemzeti jellegétől akarnák megfosztani az erkölcsi nevelést. Nemzeti legyen-e a nevelés, vagy internacionális? Mi, természetesen nemcsak a magyar iskolai törvény akaratából, nem is csak a Ciszterci Rend hagyományos elveinek parancsából, de lényünk legsajátosabb indítékaiból s életösztönünkből annak a tábornak vagyunk és maradunk öntudatos és megingathatatlan harcosai, amelynek szeme a kereszttel ékesített szent koronán csüng. A fajnak, a nemzetnek, a hazának szeretete a léleknek természetes ösztöne, mert földön élésünk s boldogulásunknak szükségszerű feltétele. Természetes ösztöne, mert itt a földön fajok szerint összetartó, a fajon belül egymást védő, más fajokkal szemben az öldöklésig menő ellenséges embertömegek sorakoznak egymás mellé; s amennyire az emberiség a jövőbe láthat, a nemzetekre való elkülönülésnek ez a szüksége nincs elmúlóban, keserű cáfolatául a világpolgárság és nemzetköziség utópisztikus ábrándjának. De éppen ezért létkérdés is a faj- és honszeretet minden nemzetnél, legfőképpen nálunk, magyaroknál. Nemcsak geográfiai helyzetünk miatt, amelynek jelenlegi siralmas állapotát szenvedjük; nemcsak testvér- felen voltunk miatt, amelynek árvaságát érezzük, de legfőképpen annak a tervszerű egocentrikus világnézeti törekvésnek, igazában ostromnak nagy veszedelme miatt, amely történelmi hagyományaink megvetésével, történelmünk legdicsőbb alakjainak kisebbítésével a hazai föld szeret étét előbb közömbösíti, majd a kötelékeket, amelyek a magyart a hazai röghöz kapcsolják, lazítja s meg is szakítja. Valósággal az életösztön kiált védőmunkáért; az életösztön követeli, hogy ez ellen a szellemi hadjárat ellen felvonultassuk nemzeti csapatainkat. Ennek katonái az ifjú nemzedékből kerülhetnek ki. Ezt kell tehát rá oktatnunk, rá nevelnünk, rá edzenünk. E célra nemcsak az iskolai ünnepélyeket, az önképzőköri s cserkészgyűléseket használtuk fel, hanem Hazánk egy-egy nagy eseményére vagy jeles embereire való emlékezéssel azt céloztuk, hogy fiaink azon felemelő eszmék világosságától s azon nemes érzések melegétől, amelyeket azok revelálnak, jobbakká, tisztábbakká, emelkedetfebbekké váljanak s általában a mindennapi tanításunkban
