Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1930

4

csönzik a soha el nem múló, soha meg nem fakuló értékek tulajdonságait s úgy állanak előttünk, mint „pulchritudo anfiqua, séd semper nova“.

Hogy Szent Bernát atyánk az ilyen kivételes egyéniségek sorába tartozik, a történelmi emlékek meggyőző erővel tanúskodnak róla.

Rajta van a művészettel kicsiszolt természeti képességek mindenkit elragadó kiválósága. Előkelő értelmi erő, de nem a rideg, hűvös magaslatok szállongó madara, hanem mindenkor édes meleget áraszt, hogy magához fűzze a szíveket. Ékesszólása mintha vele született volna! Nincs benne semmi álfény, semmi tettetés. A szónoki díszt nem nélkülözi ugyan, de az nála mindig természetességet és eredetiséget leheli. Stílusa tömör, gondolatai tisztultak és finomak; érzelmi világa lebilincselő gyöngédséget áraszt. Lángol, de nem azért, hogy égessen, hanem hogy nemes tettekre tüzeljen. Fájdalmat is okoz, de nem azért, hogy ingereljen, hanem hogy megindítson. Korhol is, de nem ócsárlás, hanem a megjavítás célzatával. Panaszkodik, fenyeget, ijesztget, de mindig szeretettel és sohasem a mélfatlankodás hangján. Nyájaskodik, de nem hízeleg. Dícsér, de túlzott magasztalásokkal senkit sem tesz elbizakodottá.

Az emberi nagyság kritériumai között megvan nála az áldozatos igyekezet is, amely a természetben rejlő őserőket virágbontásra ösztökéli. Ám hogy Szent Bernát atyánk messzire túl tudott nőni a legelőkelőbb, pusztán emberi életarányokon, azt elsősorban a természetfölötti világgal folytatott, meghitt konverzációnak köszöni. Szállóigévé vált az a mondása, hogy a tölgyek és a bükkök voltak az ő igazi mesterei. Hogy mit értett e szimbolikus kifejezésen, egyik híres művében így magyarázza meg: „Akárminő életviszonyok között éljünk is, az imádságban jobban kell bíznunk, mint a mi egyéni erőfeszítéseinkben.“ Ugyancsak maga vallja, — életírójának elbeszélése szerint — hogy a Szentírás tanulmányozása közben a benne rejlő igazságok értelme akkor villant meg az ő lelki szemei előtt, amikor imádságba, vagy elmélkedésbe mélyedt.

Ott bolyongott szüntelen az átmeneti és örök hazának határain. Úgy érezte, hogy az emberi életprobléma megfejtéséhez a világosságot, mint alázatos kéregetőnek, az utóbbitól kell kikoldulnia.

így érthető meg az a szublimitás és mélység, amellyel a Canticum Cancitorumra vonatkozó beszédeiben s egyebütt tud szólani a testté vált Igéről, és a lehelletszerűen finom hang, amellyel a Szűzanya dícséretét zengi. így érthető meg az a varázslatos eljárása, hogy műveit legszívesebben a Szentírás fényfoszlányaiból illesztgeti össze. Amikor emlékezni kíván a természetfölötti dolgokról, akkor tud igazán megnyugvást találni, ha Isten szavait a maguk eredeti üdeségében ismételheti.