Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1930
5 Azt a nagy tekintélyt, amelyet a földi életproblémák oldozgaíá- sában vágyai ellenére is élvezett, elsősorban annak köszönhette, hogy szinte nem is tudott máskép szemlélődni az emberi sors változatain, mint az örökkévalóság sugárzásában. Nagyok és kicsinyek, akik hozzá, mint orákulumhoz siettek, megérezték benne az apostoli lelket, amely nem emberi tekintetek szerint igazodik; amelyet alig vezet egyéb gondolat, mint az ég utáni vágy; amely nagyszerűen ért hozzá, miként lehet futó életjelenségeket maradandó értékű tartalommal megtölteni s a legkisebbeknek tetsző sorsfodrozatokból is szárnyakat fonni a végtelen terekbe való kilendülésre. A fényes, magas világból a földre áthozott színek, illatok és hangulat segélyével zsinórmértéket, kánonokat alakít. Úgy érezte, hogy kötelező erejét elsősorban a maga életén kell foganatba tennie, de az őt környező világgal sem gyakorolhat nagyobb jótéteményt, mint ha azokat, amennyire az emberi törékenység megengedi, minél szélesebb gyűrűkben közkincsekké teszi. A szemlélődés csendes pillanataiban szinte magát is meglepte az a szerep, amelyre őt az isteni Gondviselés kiszemelte, hogy t. i. ő, az egyszerű szerzetes, lex animata-ja legyen ne csak a hívők seregeinek, hanem azoknak is, akik az ő kormányzatukra elsősorban hivatottak: a püspököknek, a kardinálisoknak, sőt Krisztus földi helytartóinak is; hogy az egyházi zsinatokon az ő közvetítésével gyulladjon ki — imponáló tüzes gömb formájában — az igazság ragyogása; hogy a királyok és fejedelmek őtőle kölcsönözzék a maguk kormányzati elveit; hogy a maga korának lelki és szellemi történetében ne essék meg fontosabb esemény az ő közbejötté nélkül. Fáj neki, hogy az égi fény, amelyet képviselt, az ő feje körül is sugárkoszorút vont. Rajta is volt minden erejével, hogy alázatos szívének rejtekeibe visszavonuljon s az Urat megillető dicsőséget meg ne rabolja. Szent Bernát Theodidaktus, az Isten tanítványa, mint egyik tisztelője mondja; neki csak az lehet hivatása, hogy hirdesse mindazt, amit az ő égi zarándoklásai közben az élet Urától elsajátított. Jó nekünk a jelen idők szintjéről is minél sűrűbben elzarándokolni hozzá. A külső életviszonyok sokat változtak az ő ideje óta, ám a mi fényforrásunk s annak értékesítésére vonatkozó emberi kötelességünk ma sem lett mássá. Hogy könnyebb legyen számunkra általános emberi és rendi hivatásunk értelmezése, ma is sóvárgó szemmel kell kutatnunk a mester nyomát, amely bennünket az élet igazi művészetének útjára visz. Sok csalódással, sok elporladó és kárbavesző életértékkel, sok vérző lélekkel volna kevesebb, ha eleven életre tudna kelni közöttünk a mi jóságos Atyánknak, Szent Bernáfnak, a nagy egyházdoktornak iskolája.“
