Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1929
16 iskola állít eléje?“ Amarra vonatkozólag megjegyzem, hogy a később esetleg nyerhető külső segítség a szerencse, tehát a véletlen adománya. Erre a véletlen szerencsére egy életet nem lehet építeni, a puszta vágyat vagy reményt tőkének nem lehet tekinteni. S hogy e kérdéssel valóban számot kell vetnie a szülőnek, ha fia jövőjét biztosítani akarja, csak egyet-mást, ami úgy hamarjában jut eszembe, említek fel. A szellemi munka sikeres végzéséhez szükséges rendes és egészséges táplálék, a tandíj, a könyv és, ha szegényes is, valamennyire mégis csak tisztességesebb ruházat, mint aminő a mezőn vagy műhelyben megjárná, aztán egyéb apró iskolai kiadás sok-sok, egyik-másik szülőre elviselhetetlen terhet ró. Volt eset rá, mégpedig nem is egy, hogy a helyét egyébként megállni képes tanuló megkezdett tanulmányait az anyagiakban való szükség következtében szárnyaszegetfen abbahagyta, vagy abbahagyta volna, ha a fanárikar közbenjárására jószívű emberek nem gondoskodtak volna a továbbtanulás anyagi feltételeiről. Efajta áldozatos jótéteményekben városunkban nincs hiány s ezek meg is termik gyümölcsüket, ha valóban kiváló tehetségek javára szolgálnak. De az ilyenek csak kivételek, a többség anyagi támogatásra nem igen érdemes. S ezeknek szülői, akik maguk is csak szűkösen élnek, mégis erőszakolják tehetségtelen s hanyag gyermekeiket a tanulásra, holott otthon, az eke szarva mellett vagy a műhelyben, azonkívül, hogy a rájuk fordított kiadásoknak hamarosan hasznát is látnák, maguknak jóval kisebb megerőltetésével nevelhetnék s mind lelki, mind anyagi tekintetben nagyobb boldogságra és megelégedésre vezethetnék őket. Ne értsen félre senkisem. Mi tanárok egyenlő mértékkel mérünk s egyként szeretjük a szegény vagy gazdag gyermekét, ha jó gyerek; de nem habozom kimondani, hogy jobban szeretem a kérges kezű földművest vagy iparost, mint a félbenmaradt, magával és anyagi helyzetével elégedetlen s jobbsorsra érdemes úgynevezett „intelligens“ proletárt. Pedig az olyan tanulók, akik akár anyagi, akár szellemi szegénység miatt idő előtt kénytelenek abbahagyni középiskolai tanulmányukat, rendszerint ezen társadalmi osztály tagjainak számát szaporítják. Mert úgy szokott lenni a dolog, hogy az efajta, nem gimnáziumba való elemeket egy darabig, mint kellemetlen kölöncöt, cipeli az iskola, míg végre egészen elejti őket, sokszor oly korban, amikor már átallanak mesterségre lépni. Vájjon ez volt-e az önfeláldozó anyának, aki éjjelt nappallá téve sokszor keserves munkával kereste meg azt, amire gimnáziumba járó gyermekének szüksége volt, fia jövőjéről szőtt álma? Milyen sok remény hiúsul meg, milyen szép légvárak foszlanak semmivé s mennyi tervről kell lemondania az önfeláldozó szülőnek! Ennek pedig sokszor épen ő, a nagyralátó szülő az oka; mert csalódás nem érte volna, ha gyermekét anyagi
