Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1928
9 gondolatot adta s a lelkesedést táplálta, tőle magától tudjuk meg. Eszében voltak diákévei az erdélyi kisvárosi iskolában, a tizenkét esztendő az árvaházban, ahol ostromló hévvel kívánta, ami ott oly sokszor, csaknem mind a tizenkét esztendőben hiányzott életéből: a szeretet áldó és áldott melegét. És eszében volt az a szeretet, amelytől nyolcéves korában, a székely faluban elszakadt, s amelyhez hasonlót oly keveset talált azóta is: az édesanyja szeretete. Elveit nemcsak szóval hirdeti, hanem élete példájával szemlélteti. Tanár ő, aki mindenek előtt nagyon szereti hivatását és szereti szaktárgyait; aki tanítványaival a tanítási órákon kívül is szívesen társalog tárgyáról, s mert ez a szeretet átragadt rájok is, a jókedvvel adakozótól követel is. Szívesen megnyitja ezért tanítványai előtt saját könyvtárát; eszméket ad, utat mutat, irányt jelöl s követendő példákat állít. — Ha meg játszanak a gyermekei, nemcsak gyönyörűséggel nézi őket, de játszik is velők; a gubbaszkodóí serkenti, az ügyetlent bátorítja, a szomor- kodót kikérdezi baja felől s vigasztalja, erősíti. — Csintalan valamelyik: nem hallgat besúgókra; nem gúnyolódik, kicsinylőleg sohasem beszél diákjai előtt senkiről, legkevésbbé azokról, akiket a gyermek vérségi kötelékénél vagy épen tekintélyénél fogva tiszteletreméltóknak tart. Természetesen arra is vigyáz, hogy a nagy szeretet a köteles tiszteletet ne kezdhesse ki. Ezért külső-belső magatartásában mindig kifogástalan; kötelességeinek teljesítésében pontos, elveiben következetes, ítéleteiben igazságos és lelkiismeretes. Az ő osztályában nincs rettegett tanár, csak szerető apa és testvérek vannak. A testvérek? A gyerekek. Különböznek ők ágyra, vérre, ruhára és zsebre is; csak az arcuk egy: az édes gyermekarc, a lelket formáló mesternek legnagyobb gyönyörűsége. Különböznek az egymáshoz való vonzódásban, az egymás iránt való tiszteletben és szeretetben; de a lelkek nagy művésze év végére már egybeolvasztja őket: mint jó testvérek mindnyájan tegezik egymást, megismerik egymást az utcán is, kezet fog a földesúr fia a napszámos-gyerekkel, a gyáros fia a munkáséval; s ha beteg közülök valaki, meglátogatják a szenvedőt; ha szegény az egyik, segíti a többi, mert ők már testvérek. . . Pozsonyban — úgy mondja — ezt a bensőséges családi érzést megteremtette az osztályában. Mikor, mint igazgató, az újonnan megnyílt tisztviselőtelepi gimnázium élére állt, először is azt tűzte ki céljául, hogy a fővárosban a vidéki iskola hamisítatlan szellemét honosítja meg. Aztán ami — úgymond — Pozsonyban egy osztály keretében megvalósult, azt kiterjeszti egy iskola minden osztályára, s amije ott egy osztály tanulóinak akart lenni, most azzá lesz az egész iskolára nézve. E cél munkálására segítőket kap főleg fiatalabb tanáraiban. A gyerekek után először ezeknek lelkét fogja meg nem hivalkodó, nem erőszakoskodó, hanem magától hódító példájával. De meghódolnak
