Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1926
15 Felettébb szerencsés gondolatnak tartom, hogy az országos Ciszterci Diákszövetség egri osztálya megvalósította és, mint hallom, rendszeresíti — úgy tudom, épen Öméltósága, dr. Kürti Menyhért főigazgató úr, kezdeményezésére az öreg ciszterci diákok közös érettségi találkozóját. Szerencsés gondolatnak tartom ezt azért, mert nekünk, ciszterci öreg diákoknak, az életben meg kell egymást találnunk és karonfogva kell haladnunk már csak azért is, hogy ama különböző pozíciókban, hová sorsunk állított, az itt nyert neveltetéshez híven dolgozzunk szegény, megcsonkított hazánk javára ama útravaló felhasználásával, amelyet az intézet, falai közül kilépve, tarsolyunkba rakott. Mert mit rakott tarsolyunkba az intézet útravalóul? Ädott elsősorban hitet; különösen nekünk, katholikusoknak, mélységes katholikus hitet. Nagyon, de nagyon jellemző azonban ebben a kifejezetten katholikus gimnáziumban uralkodó szellemre, hogy azok a más vallású diáktársaim, akikkel az életben találkoztam és találkozom, a szeretetnek, a gyengédségnek, a ragaszkodásnak akkora mélységével beszéltek és beszélnek az intézetről, aminővel csak a gyermek emlékezik meg édesanyjáról. És ha az itt jelenlévők között szétnézek, egész seregét látom azoknak, akik más vallás szertartása szerint borulnak le az egyetlen, az örök, a mindenek felett való Úr Isten előtt. De rámutathatok egy másik jellemző tünetre is. Ebben a zűrzavaros, forrongó, chaotikus és szkeptikus világban, amelyben ez a ma élő szerencsétlen nemzedék vergődik, kétségbe vonnak és tagadnak minden jót, nemeset és röghöz nem kötöttet; így kétségbe vonják és tagadják az Isten létét és a lelket, mint külön valóságot. És teszik ezt a tudomány cégére alatt, tudományra való hivatkozással. Mert a tudós azon a boncoló asztalon keresztül-kasul vagdalja az emberi testet, s az agyvelő sejtjeiből kimutatja, melyik a látó, az emlékező, a beszélő idegek centruma, megfogja és csipesze hegyére tűzve mutogatja e sejteket; csak egyet nem tud megfogni és csipesze hegyére tűzni, azt, ami a sejteket élőkké teszi, ami ezeket a látásra, emlékezésre, beszédre képesekké teszi: nem tudja megfogni a lelket. És mert ezt megfogni nem tudja, kimondja nagyképűen a súlyos tételt: lélek pedig nincs, következésképen Isten sincsen. Ámde ezzel a tétellel szemben áll egy merev, szigorú, komoly tekintetű öreg bácsi, akit úgy hívnak, hogy élet. És ez az élet olyan jelenségeket produkál, amelyeknek láttára és a konzekvens merev, szigorú tekintet hatása alatt a tudomány zavartan süti le a szemét és hebegi: hát lehet, talán van még valami a sejtek között, talán van még ott valami a csillagok között, vagy fölött, amit én még ebben a percben megmagyarázni nem tudok, de hát az még sem lehet lélek és nem lehet az, amit a vallás Istennek nevez. És hogy zavarodottságát palástolja, annál hangosabb kiabálással és dobveréssel tart ki vélt igaza mellett és hozzáteszi, hogy a vallás és tudomány különben sem állhatnak meg egymás mellett. Én nem hivatkozom szent Ágostonra, aki szerint minél többet tanulunk és tudunk, annál
