Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1926
16 jobban megismerjük az Istent, csak azt kérdezem: miért legyen valaki buta, sötétagyú csak azért, mert hiszi az Istent, s miért legyen valaki nyilteszű, gyorsfelfogású, csak azért, mert tagadja az Isten létét? Miért tudná köny- nyebben elsajátítani a gyógyítás titkát az, aki száműzi leikéből az Isten képét, mint az, aki ezt a képet a szivébe zárja? És hogy a magam mestersége mellett maradjak: vájjon miért tudna — egyenlő jogi képzettség mellett — jobb Ítéletet hozni az a biró, aki tagadja az Istent, mint én, aki hiszem, vallom, tudom az Istent ? Nem, m. t. Díszközgyűlés, tudomány és vallás nem állanak egymással ellentétben, egymás mellett futnak sínpárjaik, csak lelketlen, gonosz váltóőrök akarják e kettőt egymással összeütközésbe hozni. Nos hát én azok között a hangos lármával és dobveréssel destruáló istentagadók között, amennyire figyelemmel tudtam kisérni, egri ciszterci diákot nem találtam egyet sem, semmiféle vallásfelekezetből sem. És épen ez az a másik jellegzetes tünet, amelyre reá akartam mutatni, hogy t. i. a vallásos nevelés következményének, a hitnek az áldása nemcsak a mi, katholikus vallású diákok privilégiuma volt, de áthárult az a másvallásúakra is, vagyis az ebből a gimnáziumból kikerült mindenféle vallású diák magával vitte az életbe a hitnek, a léleknek kultuszát. És arra, hogy ilyen férfiakkal legyen telítve a közélet, soha nagyobb szükség nem volt, mint napjainkban. Egyfelől azért, mert soha még nem találkozhattunk oly sok emberrel, mint napjainkban, akinek a természet megnyerő, kellemes külsőt adott, amit az illető illatos kenőcsökkel, olajokkal igyekszik még kellemesebbé, még vonzóbbá tenni; ám, ha közelébe jutunk, akkor érezzük, hogy annak az embernek bűzös a lelke; bűzös annyira, hogy csaknem rothadási bűzt áraszt, amellyel megfertőzi mindazokat, akikkel érintkezik. Hát az ilyen bűzöslelkű emberrel szembeszállni, az ilyennek a fertőzését meggátolni nekünk, egészséges lelkű öreg ciszterci diákoknak, hazánk iránti kötelességünk. Másfelől pedig azért, mert láthatjuk, mily nehéz most az élet útja. Soha olyan nehéz, mint napjainkban, nem volt ez az út, melyen az évmilliók óta embermilliárdok milliárdjai hágtak egymás sarkába anélkül, hogy el tudták volna érni, hogy ez az út olyan legyen, melyen fagyosszentek nem her- vasztják le a friss szőlőhajlásokat és ezzel ezerek reménységét, nincsen hideg hó, zivatar sem dühöng, zápor sem csapkod, csak enyhe májusi szellő csókolja le a vándor homlokáról az út porát. De különösen nehéz a magyar élet útja. Biz ez nem vezet fülemüle-csattogástól hangos ligeteken, rigófüttyel, gerlekacagással telített árnyas erdőkön, mosolygó, vadvirágos réteken át. Köves, rögös, meredek ez az út és szűk sziklaszorosokon át visz s a kiálló sziklák nemcsak megtépik a vándor ruháját, de lehorzsolják róla azt a himport is, mit a szülői házban az anyai gondoskodás és szeretet a gyermek lelki szárnyaira rakott. Vértezettnek, nagyon erősen vértezettnek kell
