Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1906

Tartalomjegyzék

*

52

kölcsöket „ízetleneknek és nehezeknek“ tartja, s mert gyengelelkű, embertársai előtt szégyenli az ajtatosságokat és az erényes életet; a munkát nem a jutalomszerzés eszközének, hanem tehernek tartja s tőle szabadulni iparkodik; az önszeretetet a felebaráti szeretettel összeegyeztetni nem tudja, s a felebaráti szeretet határát nem is ismeri; innen van, hogy már a látszat alapján megítéli felebarátját; alázatosnak, béketürőnek s igazmondónak is csak azért mutatja magát, hogy ilyennek tartsák; ezért amennyivel feljebb emelkedik tisztében, látszólagos alázatossága annyival csökken; a kegyelmet s megbocsátást nem ismeri, s ha mégis gyakorolja valakivel szemben, nagyra van vele; s ha egy „istenes“ embert vétkezni vagy hibázni lát, ő az első, aki megbotránkozik; dicsőséghajhászó, dicséret utáu vágyó; a legkisebb sértést vagy mellőzést elszenvedni nem tudja; ha jót tesz, dobra üti s a hálátlant megszólja; az ilyen embernek „két nyelve“ és „két szíve“ van; kevéssel nem elégszik meg, a magáéról lemondani nem tud s mindenben hasznát keresi; ha jómódú, csak épen hogy ad valamit a szegényeknek s visszaél a bőséggel, s ha barátai közül valamelyik a „Jób állapotához közeledik“, első, aki elkerüli; ha semmiben sincs fogyatkozása, dicséri az „Isten rendelésit“, de ha rosszra fordul a sorsa, zúgolódik; hajlik a henyélésre, szereti a vígasságot s keresi a szórakozásokat; az életet legfőbb jónak tartja, de a megpróbáltatást s a szükséget a legnagyobb rossznak, s noha „bálványa“ az egészség, ellene sokat vét; úgy semmitől sem fél, mint a haláltól; ha háborúba megy is, nem a haza java s üdve van eszében, 'hanem a dicsőségszerzés, a „magakitüntetés“; ha bíró, nem szívéből szolgáltat igazságot, hanem a jóhírért; a perlekedésre, hogy igazságszeretőnek tartsák, szinte mesterségesen eszeli ki az okokat; a gyermeket nem Isten áldásának tartja, hanem emberi tekintetből óhajtja s magához hasonlónak neveli; végül a „valóságos“ keresztényt esztelennek mondja.

Ilyen a „közönséges“ kereszténynek rendkívül finoman és sok vonással megrajzolt alakja! A „valóságos“ keresztény mindenben ellenkezője, mert az ő szívének legfőbb ékessége az alázatosság, a béketürés, a kegyesség, a megbocsátás, a jószívűség, szánakozás, együgyüség, igazságszeretet. Sőt ezeknél fényesebb erényei is vannak, mint az okosság, igazság, buzgóság, kedveskedés, alamizsnaadás, tisztaság, a külső sanyargatás, az engedelmesség, az állhatatosság, a földi javak megvetése, de mindenek felett az Isten sze- retete.

íme a tükör, melyben magára ismerhet a „közönséges“ és „valóságos“ keresztény. Úgy hiszem, hogy Mikes magán próbálta ki hasznát, mielőtt másnak ajánlotta. A naponkinti elmélkedésre a fejedelem napirendjében idő volt szabva. Mikes is előírja „Az életnek rendéről“ szóló