Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1905
Tartalomjegyzék
21 Kálmán, a Rákóczi-kor fáradhatatlan történetírója, megfordúlván Lőcsén, hallott ott egy regét valami „fehér asszonyról“, aki egyszer, — nem tudni mikor, — ellenséget vezetett a várba. Ott van a képe is a vár egyik titkos ajtajára festve. „Tekintete biztatólag int a sánc felé, s míg egyik fehér kezével is lüvogatólag oda integet, addig másik kezében kulcsot tart az ajtó závárjára.“ Thaly feltevése szerint ez a nő nem más, mint Andrássy kedvese, Garamszeghy Géczi Julianna, Korponai Jánosné, akiről hitelesen meg van állapítva, hogy 1714-ben a győri piacon fejét vették. Az a vád terhelte, hogy Rákóczival és bujdosó társaival összeköttetést tartott fenn, ügyeikben idehaza eljárt. Láthatjuk, hogy a kombináció elég merész. Nem csuda, hogy izgatta Jókai fantáziáját, aki a történelemben is nem az igazságot keresi, hanem a rendkívülit, a kivételest. Valósággal hasonló a vademberhez, aki csillogó üveggyöngyökért elcseréli az aranyat. Izgatja az asszony alakja, aki 1710-ben még német kézre juttatja Lőcsét, 1714-ben pedig már minden veszéllyel dacolva Rákóczi érdekeit szolgálja, egészen a vérpadig. Ám hogy közszájon élő regét dolgoz fel s olvaszt a történetek közé, ahhoz neki, a regényírónak mindenesetre több joga van, mint Thalynak, a történetírónak. Azonban az a kérdés, hogy a mellőzött történeti igazságért nyújt-e legalább költői igazságot? Nyújtja a XVIII. század társadalmának teljesen meghamisított képét. Saját korának felfogása szerint alkotván meg a hazafi mintaképét, azt átplántálja idegen talajba, a feudális kor intézményei közé. Teljesen felforgatja a társadalmi osztályok egymáshoz való viszonyát, ami pedig olyannyira fontos volt a letűnt időkben: Lőcse város polgárai egyenlőrangúakuak érzik szerinte magukat Andrássy báróval, abban a korban, amikor a rangbelieknek még sokkal jobban kijárt a tisztelet, mint napjainkban. Hát a lélektani rejtélyről, ami mindenekfelett foglalkoztatta és aminek megoldásával mindezen hiányokért kárpótolt volna bennünket, mit mondjunk? Az rejtély marad továbbra is. Korponainéról, a fehér asszonyról azt mondja, hogy „csupa ellentmondás“. Azt hiszi, hogy ezzel mindent megmondott és minden felelősséget elhárított magáról azokat a rettenetes lélektani következetlenségeket illetőleg, amelyeket egymásra halmoz. Nem is akarja, hogy megértsük ezt az asszonyt, akiben „mindent feltalálunk a legnagyobbtól a legkisebbig, a legfönségesebbtől a legaljasabbig“. Elég, ha bámuljuk, amikor majd bölcsnek, majd meg vitéznek, — majd alázatosnak, majd büszkének, — egyszer hidegnek, máskor szenvedélyesnek látjuk. Higyjük el, hogy egyik percben bacchánsnő, a másikban gyengéd hitves. Higyjük el, hogy az anya fiáért, akit imád, képes kivetkőzni minden nőiességéből és ne gondolkodjunk azon, hogy hogyan hagyhatja hát magára ezt az imádott gyermeket minden gondozás nélkül akkor, mikor azon töri magát, hogy egy átokkal meg gyalázattal terhelt örökséget megszerezzen számára. íme Jókai történelmi felfogása,
