Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1904
Tartalomjegyzék
15 kifejezni. Azonban a realizmus, egészen természetszerűleg, hamarosan uralomra jut az előadó művészetben és így a színpad révén rontja meg a színi hatásra törekvő drámát. Az eszményítés iránti érzék a színművészetből vesz ki, mikor az egyéniség érvényesülésének örve alatt a legdurvább realizmus felé törekszik. A drámaköltőt eszményi röptéből a színpad húzza le fokozatosan a prózaiság mocsarába. De az átalakulás fokozatos. Eleinte inkább csak külsőségekben nyilvánul a realizmus hatása: a részletek kiszínezésében, az előadásban. A romanticizmus alkotásai mutatják, hogy hogyan kíséri sokszor az eszményibb felfogást is a valóság természetes ábrázolása, különösen a színpadon. Azonban később megbénul a szellem is. Az eszmei tartalmat magát is formálja az anyaghoz tapadó gondolkodás, amely szerint a dolgokat nem jóságuk és rosszaságuk, hanem hasznos vagy ártalmas voltuk szempontjából mérlegeli az ember s a mások cselekedeteit is eszerint bocsátja meg, vagy kárhoztatja. A valóságot híven, válogatás nélkül festegető irány lassankint kiszorítja a költői igazságszolgáltatást, ami pedig nemcsak a költői, de a színi hatásnak is sokáig alapfeltétele volt. És ez ismét igen természetes mozzanata a továbbfejlődésnek. Ha hódít a valóság, ha annak hű feltűntetése lesz főtörekvése színésznek és drámaírónak, akkor az utóbbi abba is, ami tisztán a sajátja: a mű eszmei tartalmába is beleviszi az élet rideg valóságát, igazságtalanságait a nemes és nemtelen törekvésekkel szemben. És itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amelynél a drámához, mint költői műfajhoz fűződő fogalmaink érvénytelenekké válnak. Mert milyen lesz most már a jellemzés ? A romantikus drámában a lélektani túlzások tulajdonképen az emberi arányok nagyításai voltak, magasabb eszmék érvényesülése céljából. A durva realizmus, amelynek túlságba hajtását azután naturalizmusnak meg verizmusnak mondjuk, „az emberi egyént is csak példánynak nézi, nem eredetinek, nem voltakép egyénnek s ezzel véget vet minden valódi, azaz lélektani indokolásnak. Senkitől sem lehet többé számon kérni cselekedetét.“ 1 Nincs tehát többé jellemekből felépült cselekmény, amelynek során győzhetne az igazság. Diadalmas- kodhatik a gazság, szenvedhet az ártatlanság, akár csak a mindennapi életben, amelynek hű fotográfiáit mutatja be a dráma. Es mikor így a túlzott hűség lesz főerénye a modern drámának, akkor természetesen még szorosabb függésbe, még alárendeltebb helyzetbe jut az előadó művészettel szemben. Igazi jellemzés híján még a személyeknek is inkább külsőségei: testtartás, mozdulatok, arcjáték, fiziológiai jellemvonások stb., de meg azután a sajátos viszonyok, körülmények kirívó világításba helyezése, fognak elsősorban hatást keresni és kelteni, — az ilyféle hatásának médiuma pedig már tisztán csak a néző 1 Greguss i. m. 25. 1.
