Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1900
Tartalomjegyzék
53 saját üdvén kívül folyton hazánk szomorú sorsa aggasztá és életirója szerint jövőbe látó lélekkel többször igy sóhajtott fel: „Jaj Magyar- országnak, jaj Magyarországnak!“Tunikáját és stóláját Bécsben őrzik. Utóbb holttestét a hagyomány szerint a török elől az Ugocsa- megyei Nagy-Szőllősre viszik, hol, mint Istvánii felemlíti, Perényi pártosai, a heretikusok mély vizű kútba vetik. Érdemeit a római egyház a szentek koronájával jutalmazza. Sajnos, az egyszeri! ferenczes jóslata 70 év múltán a gyászos Mohácsnál beteljesült. A királyi példa után dinom-dánomba öli baját, sok keservét az ország, akárcsak tatárjárás idején vigság és mulatozás között rohan népünk saját vesztébe. Konstantinápoly legmagasabb tornyán Magyarország felé van kitűzve a lófarkas lobogó, a veszély hírére körülhordozzák az országban a véres kardot, de a viszálykodó nemesek mintha csak azt hangoztatnák, mit Mohi pusztáján, harczoljon a király kedves vitézeivel. A hiányosan fegyverzett, fegyelmetlen sereg nagy tüzében a hirtelen csatát kívánja, „repülni akar, pedig nincsenek szárnyai.“ A vezéri tiszttől előbb annyira félő Tömöri Pál, ki egyszerű ferenczes barátból emelkedett fel a kalocsai érseki székig, ki mindenütt barát ruhában jár két szerzetes társától kísérve,2) elfelejti az összes bajokat, a felszabadult képzelet ezer képet teremt elébe a régi dicsőségről és erős hite tartja, hogy a rendezetlen tömegben az illoki barátnak, Kapisztránnak lelkes csapata kelt új életre. Hiába hangzanak el Brodarics csendesítő szavai; a veszély nagyságát nem ismerő harczosok egyre kergetik álmuk tarka képét, felteszik a király fejére ezüstös sisakját, eldördül a 80 magyar ágyú és „Jézus nevével“ megkezdődik a rövid, de szörnyű küzdelem. Valóban, mintha Istenítélet napja volna! Kit kard, puska, ágyú meg nem ölt, elveszik az áradásos mocsarakban és mint Mohi pusztájáról csak kevés hírmondó menekülhet, futhat tova a nyílt síkságon, így lett „nemzeti nagy létünk nagy temetője“ Mohács. Innen kezdve lassú kín, lassú gyötrelem emészti hazánkat. Halott volt a király és a halott királynak nem volt örököse. A pártoskodásban izekre szakad a nemzet teste; az ország szivébe, Buda várába Szolimán népe férkőzik, kiirtja onnan a régi hitet és a templomok tornyain a ledöntött kereszt helyében másfélszázadon át a félhold ragyog. Testvérharcz választja el egy hazának a gyermekeit, magyar vért ont a magyar kard, honfira fenekedik a honfi. A török dúlások és a belháboruk alatt kimerül a nemzet ereje, nyög a magyar nép és nincs, ki rajta segítsen, mert nincsen pátronája. Talán ennek a jeléül, a legenda szerint, még a budai várfalon is befalaztatja Szolimán a boldogságos Szűz ősi szobrát, kinek tiszteletét úgy is beszennyezte már az országot lángra *) *) Wadding XII. föl. 392. — 2) Fridrieh Urban. P. I. p. 24.
