Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1900
Tartalomjegyzék
83 vincziát szigorú és enyhébb szabályok szerint részekre szaggatja, a boldogságos Szűzről (raáriánusok) és az Üdvözítőről (salvatorianusok) elnevezett, különálló tartományokra darabolja. E megoszlás kisebbíti, csökkenti a ferenczes szellem erejét. Akkor történt a ferenczesek szétválása, mikor hazánk teste a belviszályokban és török dulásokban izekre szakad. A merre csak a török lép, mint az ország földje, akként pusztulnak a ferenczesek konventjei is. A templom istálló, a szentély „mosea“, török mecset, a sekrestye fürdő, a szerzetesek czellái meg a bégek lakóhelyei lesznek. Többen martyromságot szenvednek, vagy pedig mint hazátlan bujdosók majd itt, majd ott húzzák meg magukat. Mikor a török időkben a hívek üdvének gondozása jórészt vállukra nehezedik, elnémulnak akkor a belső viszályok, mindnyájan éhezve, szomjazva, kellőleg fel nem ruházkodva a nyomorgó nép között végzik hivatásos dolgaikat. Sok volt a külső szenvedés a kurucz-labancz idők miatt is, de nagyobb volt a csapás, mit a reformáczió a régi szellem embereire mért. Apáti Ferencz régi feddő éneke: „Igen kevés liajok, számtalan jószágok, Erős regulájok, kevés zolozmájok, Bársonyos szolgájok, fekete kápájok Az apát uraknak. . .“ a XVT. században lelkes visszhangra talál, a gúnynak egész halmazával árasztják el a reformátorok a kolostorok népét. Bár városok, mint Gyöngyös, síkra szállanak a megtámadott ferenczesekért, azért kétségtelen, hogy a zavaros idők megbomlasztják szigorú fegyelmüket, az új szellem a kolostorban is sokakat megtántorít. „Atadák lelkűket többen az ördög czibálásának, főemberekkel a lutheri prédikátorság ígéretéért czimborálának, nem szenvedhetik vala a vörös csuhát.“ A régi, szigorú kitartás helyett egyesek az „állhatatlanság labdájául“ tűnnek fel; az égi dolgokról a megváltozott szűkös idők az anyagiakra is ráterelik figyelmüket, néha jövőjük biztosítása lebeg előttök, mert mint egyikök Írja „utóvégre én is ember vagyok.“ A XVI. századi buzgó ferenczesnek képe is elütő a IV. Béla és Nagy Lajos korabelitől. Szigorú aszkézisök hatását letarolta a mostoha idő, kiszorúlt az a nagyok és kicsinyek társadalmi életéből. Lega- cziók, főpapi méltóságok csaknem zárvák előttük, mert a régi szerzetesi szellem már nem dominál. A vezető irodalom világi kezekbe megy át, az egyházi tudomány ápolására meg nincs idejök. A ferenczes intézmény a csapások súlya alatt — mondhatnók — beteg emberré lett, csak a nép körére szorítkozott hivatásuk, mig az arisztokrata családokban örökükbe a tudományos és a világhoz jobban alkalmazkodó jezsuiták rendje lép. Hisz a XVI., XVII. század a korszellem szülte jezsuita rendre volt kedvező. A régi ferenczesek helyett ők a királyok C*
