Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1900
Tartalomjegyzék
49 V. Tatárjárás. — Török idők. Elmerengve nemzeti múltunkon, látjuk, mint árasztják el zajtalanul az egyháznak fogadalmakkal felfegyverzett liarczosai e hazai földet. Megállanak a hármas halom ormán, hogy önmagukat feláldozva meghódítsák népünket a keresztény műveltség számára. Majd eloszolnak az országban, leszállanák a völgyek ölébe vagy behatolnak a városok nyüzsgő zajába, más és más a lakóhelyük, de főczéljok egy, munkájok értéke azonos. Istennek utjai azonban kifürkészhetetlenek! A megerősödni kezdő haza hamar veszélybe jut és a fejlődő bimbót nem nehéz letörni tövéről. Domonkosok és ferenczesek gyér tudósításai1) jelzik először „jön a tatár“, és az egykorú jámbor iró hozzáfűzi, hogy „a vén Európát korbácsolja, mig az zsarnoki tétlenségéből felkel.“ Körülhordozzák az országban a véres kardot, de itt, mint Spalatói Tamás írja,2) „a magyarok a testi gyönyörűségnek örülve gyáva puhaságban satnyulnak vala. . . , az egész napot válogatott lakomák vagy puha tréfák között töltik s éjjeli álmaikat reggel kilencz órakor végzik vala. . . , nem gondolkozhatának tehát a hadak zajáról. . .“ így következik be a szerencsétlen mohi csata. „Mint őszszel a falevelek, úgy hullanak vala a nyomorultak jobbra-balra s holttesteik úton- útfélen szanaszét hevernek, vérök rohanó patak gyanánt ömlik s a szerencsétlen haza fiainak kiömlött vérétől hosszában és széltében piroslik vala.“ Ott a Sajónál veszett el Ugrin kalocsai, Mátyás esztergomi érsek, Gergely győri püspök, ott estek el az egyház nagyjai és az alsóbb rendű papok nagy számmal. Mohi után templomaink égnek, a romba döntött házak üszkei elhagyottan állanak, a szerzetesek egykor népes lakai puszták, üresek. A tornyokban búsan hallgat az érczharang, csak az éji madár sértő huhogása süvölt. Vad dudva veri fel a szent helyek környékét, elnémul a templomban az Isten igéje. A külföldön meg megkondul a halálharang nemzetünk fölött és egyre azt hangoztatja: „Magyarország holttetem.“ ’) Fejér. IV. 1, 212. — 2) Historiea Salonit. XXXVII. fej. Szabó K. fonal. 58—59. 4
