Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1900
Tartalomjegyzék
154 ség, oly mély fájdalom, oly nemes lemondás nyilatkozik meg. Nem kér nemzetétől örök dicsőséget, megnyugszik benne, ha elfelejtik is, csak hazája éljen, csak hazája legyen nagy, boldog, dicső, hatalmas. Ámde a magyar nép nem felejtette el nagy költőjét, mert ime születésének századik évfordulóján mintegy varázsütésre megmozdult az egész nemzet, hogy megünnepelje az ő emlékét. Vármegyék és városok, tudományos intézetek, iskolák és a különböző társulatok sietnek leróni liálá- jok adóját a „Szózat“ költőjének s az emlékünnep kilép a megszokott ünneplések keretéből. A mit évek óta sürgettek jobb érzésű hazafiaink, hogy t. i. Vörösmartynak az ország szivében Budapesten érczszobor hirdesse dicsőségét, most a lelkesedés perczeiben egyszerre megfogam- zik a szivekben, elhatározássá lesz az első pillanatban. S megkezdődött a gyűjtés Vörösmarty szobrára országszerte. Megvallom, nem tudom meghatottság nélkül olvasni a gyüjtőiveket, melyeken az adományozást a legelső magyar ember a király kezdi meg, s melyeken a főpapok, főurak gazdag ajándékai mellett ott szerepelnek az egyszerű iparosok, munkás emberek fillérei is, mutatva, hogy Vörösmarty megihlette, megdobbantotta az egész nemzet szivét. S ennek igy kell lennie, mert Vörösmarty költészetében a magyar nemzet lelke szólal meg s mikor a nemzet Vörösmartyt iiunepJi, tnlaj- donképen önmagát ünnepli, mert Vörösmarty költői dicsősége a magyar nemzet dicsősége. Ha hálát és tiszteletet érdemel a költő, ki — mint Kölcseynk mondja — nemesített érzelmeket hordoz keblében, ki a természetre, az emberi szenvedélyekre vizsgáló tekintetet vet, ki a való életet magasabb szempontokból veszi fel s dalát a szépnek és jónak s az örök dicsőségnek szenteli, hogy általa minden ifjú kebel szent lángra gyúladjon: akkor Vörösmarty legelső sorban megérdemli a nemzet kegyeletét, mert ilyen költő volt a szó szoros értelmében. Drámáiban épúgy, mint epikai költeményeiben a nagy epopoeiától kezdve a legkisebb költői elbeszélésig egy eszményi világba emel bennünket és lyrai költeményeiben a fenséges szárnyalású ódától a legkisebb dalig, a bölcselő énektől a piczi epigrammig a legmagasztosabb eszmékre tanítja nemzetét s a legnemesebb érzelmek zengenek lantján. Belemerülve a romantika bűbájos világába, melyet Vörösmarty epikai költeményei tárnak elénk, a múltba révedező szemünk előtt megelevenednek a honszerző ősök: párduczos Árpád, kürtös Lehel, zászlós Bulcsú, a mint „száguldó lovakon robognak“ Alpár mezején hazát szerezni s a csatazajba, mely megreszketteti a levegőt, belezokog Vörösmarty első bánatos szerelmének fájdalma. Majd Dobó sasfészke, Eger tűnik szemünkbe, a mint „várkoszoruzta fejét kisded dombhátra hajtja.“ Ott áll a vár fokán a harcz ijedelme Dobó hős seregével, köztük az egri nők, kik soha el nem évülő dicsőséget sze
