Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1900

Tartalomjegyzék

155

reztek Egernek s a vár védelmének színes, ragyogó képei álom gyanánt vonulnak el előttünk. Majd „Ernyei kürtjétől hangzik széltében az ország“; gyülekeznek a hon leventéi: Salamon király, Béla dicső üai: Géza és László, hogy Ernyei elrablóit leányát visszaszerezzék a kunoktól. Messze kimagaslik közülük László daliás alakja, ki a leányrabló Arboczot legyőzvén, „néma szelídséggel vezeti vissza atyjához Etelkét.“ A tündérvölgy után, melybe „Cserhalom“ varázsolt bennünket, a „Két szomszédvár“, Vörösmarty e legmegrendítőbb költői elbeszélése, olyan hatással van reánk, mint valami zordon hegyvidék, melynek bérczei égig nyúlnak. A zivatar épen most vonul el a vidék fölött, de ime már ott leskelődik a nagyobb vihar, a szenvedélyek harcza, mely a két szomszédvárat minden élő lényével el fogja törülni a föld sziliéről.

így váltakoznak bámuló szemünk előtt a képek. Honszerző ősök, a hazafiui önfeláldozás és vitézség legkiválóbb képviselői, hősök, lovagok, daliák s mellettök a leggyöngédebb női alakok: a deli Hajna, a gyönge Szömér, Dalár, a szöghajú nyájas Etelke, a hajadon Zemedő, a bús Enikő és szép Ilonka, ki szépen nőtt virágként „hajolt el a titkos hú alatt és hervadása liliomhullás volt“, mind a legbájosabb női eszményképek, a minőkről csak valaha költő álmodozott.

Lyrája kimeríthetetlen kincses bányája a nemzeti gondolkozás és érzés világának. Eszmevilágunkat gazdagítja, érzéseinket nemesíti. Teremtő lelke túláradó érzése szárnyain büszke sasként repül a bérezek tetejére, a melyeken csak a felhő jár s magával ragadva bennünket, olyan eszmei magaslatra emel, a hol lelkünk megtisztul a földi salaktól, a hol elnémul az önzés, az érdek, a kicsinylelküség, a hol magasabb szempontból tanuljuk felfogni a világot. S mig szivünk érzéseit felkorbácsolja, megráz, megindít, föllelkesít, addig a legmagasztosabb eszméket fogantatja meg lelkűnkben: tettekben nyilvánuló, igazi hazaü- ságra, erkölcsös, munkás, józan életre tanít. Majd leszáll a rét virágai közé, hangja ellágyul s enyelgésre hajlik, de mindig mély bensőséggel zengi dalait, melyek könyből s mosolyból vannak összeszőve.

És zengett a nemzet csalogánya, zengett olyan csodálatos hangon, mely megvesztegeti a szivet és zenéjével bűbájos hangulatba ringat. Valóban a Vörösmarty költői nyelve a magyar nyelv diadala. Csupa erő és tűz, báj és gyöngédség, festőiség és zene, „zúgva kél mint a fergeteg s gyenge szellőként a rózsa keblén mint sóhajtás“ hal el, kifejezve a harezra riasztó kürtök harsogását, a szenvedélyek lázas lüktetését, a magasztos eszmék ünnepies méltóságát épúgy, mint a bánatos szív gyöngéd érzéseit, az enyelgést, a naivságot, a játszi kötődést.

Lehet-e nagyobb bizonyítéka Vörösmarty lángeszének, mint az, hogy abból az eléggé ki nem müveit magyar nyelvből ilyen csodás