Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1892
Tartalomjegyzék
4 hogy mindig korán halnak meg, s kiknek a halál nagyobbá teszi nevüket. Mert, míg élnek, szerénységük rejtekben tartja érdemüket; a halálnak azonban megvan az a kiváltsága, hogy nemcsak az ítéletet, hanem az emlékezést is felszabadítja. Szegényebbekké tesz bennünket, elragadván őket tőlünk, de némi kárpótlást nyújt azzal, hogy megengedi leemelnünk a fátyolt azokról, a miket csak mi láttunk; megengedi kibeszélnünk a becsülést, melyet addig csak magunkban hordoztunk. Még a parányi érdemet is felhatalmazza, hogy küvetelje magának a köteles elismerést; ha pedig az érdem fényes, megszenteli törekvésünket, hogy kivonjuk azt még a sírnak homályából is, hova birtokosa el akarta magával temetni, s mind magunk megadjuk, mind másokkal megadassuk neki a tiszteletet, melyhez az igazságnál fogva joga van. Bizton remélem azért, hogy Önük nem fogadják részvétlenül emlékezésemet. Tartozom ezzel az Önük kegyeletének; de tartozom annak a tiszteletnek is, mely ifjúságom homályában kezdődött iránta s azóta, egy negyed század viszontagságai küzütt, bár az utóbbi tizennégy év alatt szorosan oldala mellett élvén, egész küzelről láttam munkálkodását, folyvást gyarapodott; pedig oly ritka dolog, hogy valaki iránt egész közelben gyarapodjék a tisztelet. S ha emlékezésem nem tudja eléggé élénk színben bemutatni munkás életének képét, ne az ő érdemének, hanem az én vékony tehetségemnek írják rovására, mely, a rüvidke idő alatt tübb felé is elfoglalva, nem akart többet, mint, nagyobbára emlékezetből, összeválogatni a különféle szálakat, hogy belőlük egy nálamnál minden tekintetben avatottabbnak keze kihímezze majd az ő hosszú élete munkásságának hű képmását. * * * Az „Egri Posta“ 1863. február 26-án „Hírkürt-“je első helyén ezt írja: „Vasárnap délután öt órakor egy kedves halottat kisértünk a temetőbe. Mennyire meg tudta nyerni e szelíd lelkű agg a szíveket s dacára visszavonult csendes életének mily sok tisztelővel birt, fényesen feltűnteti az, hogy a végtiszteletére megjelent roppant tömegben a város minden osztálya képviselve volt . . .“ Szvorényi Ferenczet temették akkor, a hetvenöt éves aggastyánt, ki közel félszázados néptanítói munkálkodásában eltörődvén, Egerben, fia közelében, élvezte a nagyon megérdemlett nyugalmat. Mert hogy megértsük, minő sikerrel munkálkodott rögös pályáján, elég rámutatnunk arra a megható jelenetre, mikor Egernek nagy nevű érseke, Pyrker János, egy körútja alkalmával a várkonyi esperesi kerület papsága és tanítói s nagy számú világi előkelőség jelenlétében nemcsak mint a kerület díszét, hanem általában mint a néptanítók példaképét, magasztaló szavakkal ünnepelte.
