Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1892
Tartalomjegyzék
magyar fajból a hódító erő; a magyar föld, a mint nemcsak magyarrá, de sőt a magyar művelődés bajnokává, magyar Íróvá, magyar költővé tudta tenni a beszármazott, idegen nemzetiségű Vitkovicsot, magyarrá képes tenni lassankint a rajta élő összes idegen nemzetiségeket, ha fiai a szorgalmas munka, az erkölcsi kiválóság és a magasabb műveltség eszméjét meg tudják magokban testesiteni. A Kisfaludy-társaság hasonló emlékünneppel kivánta megülni Szemere Pál születésének százados évfordulóját is. Az ünnep emlékét misem teheti vala maradandóbbá, mint a nyelvújítási küzdelmekben s későbbi irodalmi mozgalmainkban is tevékeny részt vett jeles író müveinek kiadása, melyek, legnagyobb részt kéziratban, el voltak rejtve az irodalmunk fejlődése iránt érdeklődők elől. A Vitkovics műveinek rendezésében nyilvánult kiváló szakértelem és ritka lelki- ismeretes gond késztette a Kisfaludy-társaságot arra, hogy a kebelén kívül álló Szvorényit kérje fel Szemere munkáinak rendezésére s életének megírására, mint a ki a még életben levő régi írók közül legközelebb állt a rég elhunytnak szivéhez s egyedül tudott behatolni zárkozott kedélyének rejtekébe. És az agg és beteges Szvorényi nem tért ki a kérelem elől. Egy ifjú lelkesedésével fogott a nagy munkához, hogy emléket állítson benne, méltót öreg barátja szelleméhez. Mi, kik láttuk, minő hosszú fáradságába került a kéziratban itt-ott elszórt munkák összegyűjtése és, mikor végre együtt voltak, hány órát töltött naponként a görbe sorok és kuszáit betűk rendbeszedésével, s mint lett arca egyre derül- tebb, mikor egy-egy csoport elrendezése után körünkben megpihent s elragadó közvetetlenséggel hozakodott elő az irói munkásság anyagi önzetlenségének korából oly jelenetekkel, melyeknek hallatára lélekze- tünk megállt s csak szívünk dobogása hallatszott: akkor sejtettük csak igazán, minő lángoló lehetett köztök a barátság, melynek késő hamvai alatt is annyi nemes tűz megmaradt. A félelem, hogy talán be nem végezheti művét, egyre sarkalta munkájában, s a remény, hogy talán mégis sikerülni fog lerónia a szeretet adóját, felejtette vele a fáradtságot. A rendezéssel végre 1888-ban elkészült annyira, hogy hozzáfoghatott a régi életrajz átdolgozásához és kiegészítéséhez. Elérzékenyiilve olvasta fel a fentebb idézett levelet, melyben Szemere megköszöni neki az 53-iki életrajzot s biztatja, hogy térjen vissza többször ez írásműre. „És visszatértem, íme, harmincöt év múlva, mikor, úgy hittem, vele együtt én is rég elpihentem már,“ így szólt, és egy könycsepp gördült alá redős arcán. Életrajzot sohasem írtak talán melegebb szeretettel. Az 1890-iki influenza-járványt minden óvakodása mellett sem kerülhette el. Kisebb mértékben lepte meg ugyan a baj, s hamar megszabadult tőle, de nyoma ott maradt bal tüdejében. Időnkint erősen
