Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1892
Tartalomjegyzék
27 kül, hogy a következetlenség vádja érthetné, bele tudta magát élni mindenik korba, mert mindenkor megértette a haladás eszméjét, sőt zászlóbontója volt a haladásnak, az soha sem csökkenő munkakedvével mindenik korban megállta volna a helyét. S ha mégis félreállt, épen mikor a magyar nyelvi és irodalmi szak tágas terét a főelemi osztályoktól a főgymnasium legfelső osztályáig összefüggő rendszerben bemunkálta, egyedül abból magyarázható, hogy ifjú korában megkezdett irányától, a szorosan vett nyelvészetitől, a tankönyvirodalmi munkásság, melyet a körülmények parancsoltak rá, korán eltérítette. Ehhez járultak, éveinek számával gyarapodó betegeskedése mellett, kettős hivatalának halmos gondjai, melyek gyenge erőinek kímélését követelték. Evről-ére hol Szliácson, hol Stubnyán, néha Dél-Tirolban foltozgatta megrongált • egészségét, s ha kissé megerősödve tért is meg szünidei pihenéséből, évi munkáját mindig azzal a gondolattal kezdte meg, hogy aligha fogja bevégezhetni. Ezért nem térhetett vissza az elhagyott irányba, főkép mikor látta s örömmel látta, hogy a régibb idők meddősége megszűnt a magyar nyelvtudomány terén, és hitte, hogy a lelkes munkások buzgó tevékenysége meg fogja valósítani az ő régi álmát. Oly boldog volt e hitében, hogy a fiatal szív lelkesedésével járó túlzásokat is meg tudta nekik bocsátani és, mint a nagyapák szokták unokáikkal, szinte kényeztető szeretettel ölelte keblére az ifjú munkásokat, lelki rokonait, unokáit. Ugyané körülményből magyarázható, hogy a magyar tudományos akadémiánál is csak megbízásból adott néhány bírálattal s Arvay Gergely, Tarkanyi Béla és Danielik János felett mondott emlékbeszédeivel jelent meg. Nemzeti művelődésünk alapozásán való sikeres fáradozásának e nagyjából összeállított vázlatos képe is eléggé igazolja, minő tisztes joga volt Szvorényinak a tiszteletre, melylyel mindazok, kik a nemzeti műveltségben a nemzet fenmaradásának legfőbb tényezőjét ismerik, minden alkalommal kitüntették. Betegeskedése mindig a halálra figyelmeztette, felvállalt munkájában nagyon sietett tehát, hogy nagyon elmaradva ne lelje halála; azért tudott oly messzire haladni. Siető haladását úgy megszokta, hogy hosszú élete is nagyon rövidnek tűnt fel előtte, mert folytonos munkálkodása közben azt, a mi a napokat úgy megnyújtja és szórakozás keresésére készt, az unalmat, sohasem ismerte. Pedig a kik közelebbről nem ismerték, azt hitték róla, hogy élete merő unalom; mert társaságban ritkán, szórakozni meg szinte sohasem látták. Agg édes atyja 1863-ban meghalt; azontúl mostoha anyját, kinek rajta kívül senkije sem volt Egerben, látogatta meg minden délután, hacsak betegsége nem gátolta. Ez volt legkedvesebb szórakozása s egyszersmind napi sétája. 1871-ben eltemette jóságos mostoha
