Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1888
Tartalomjegyzék
21 ott egyedül bűbájos, ördöngös mesterségeket tanúinak. A múlt század végén is oly erősen hitt még köznépünk e mesében, In így Szirmay J) följegyzése szerint, egyes csavargó diákok némely tanyák hiszékenységét ezen a réven nem egyszer kizsákmányolhaták. A sárkány szintén népünk képzelmében élő szárnyas kigyóalakú, s három, hét, vagy több fejű, roppant nagy alkatú szörnyeteg, mely öblös torkából füstöt, lángot, mérgező gőzt fuvall. Sárkánynyá kígyóból válik; de „a kígyó, ha kígyót nem eszik, sárkánynyá nem lehet (km.).“ Mint rémkép, s különösen mint a tél symboluma élt már a legrégibb népek tudatában, s a pogány őskor mondáiból eredeti át az utóbbi népekébe. Ismeretesek az ős régiségben Kadmus harcai a sárkányokkal, Herkules küzdelme a lernai hydrával stb. S a német hitregékben is ott van Siegfried diadalmas harca a Fasner-sárkány- nyal. A magyar előidőkben is megküzd Salamon kir. gonosz tanácsosa Vid, — vagy mint mások tartják, a Báthoriak őse Opos, — az ecsedi láp sárkányával. „Sárkánytejet szopott (km.)“ emberről am. kegyetlen. IV. Béla, a tatárpusztítás után elszaporodott tömérdek kígyók, fenevadak irtásának jutalmazására a sárkány-rendet állította. '-') Innét a sárkány a családi címerekben; s ebből a km. „sárkányt ölt az apja“ azaz vitézlő ember volt. Végre „sárkányfog“ valamiről mondva am. olyan rossz, a miből tömérdek más rossz állott vagy állhat elé. Az t. i. a néphit, hogy ha a sárkányfogat elvetik, számtalan sárkányfog csírázik belőle. Manó szintén liazaszerte ismert rossz-szellem, a pogány időkből s valószínűleg az alvilági szellemeket s a holtak árnyait jelentő manes- ből átvéve. Innét a „vigyen el a manó!“ átkos mondat, melyben, valamint ezekben is: mi a manó! hiszi a manó! mi a manó hozott ide? — az „ördög“ szóval; ebben pedig: hová a manóba?— a „pokol“ szóval helyettesíthető. Jelenti még manó a törpe, emberalakú s a bányászoknak olykor megjelenő bányaszellemet is, ki a föld méhében rejlő kincseket őrzi. S ez fejti meg a kö mondást: „szegénynek ajtaját nem őrzi a manó.“ Egyik legjáratosabb mesés réme volt magyar népünknek a nem épen messze múltban is a üdére v. lúd vére (Csallóközben: ig/ic) mely természeti alapon keletkezvén, közel van ahhoz, hogy az ismeretek terjedésével megszűnjék. Az a lángalakban, főleg ingoványos helyeken s temetőkben a földből kikelő szellem (az ismert bolygó-tüz) ez, mely „ott veti fel magát, hol pénz van elásva; s a pénz ekkor tisztul.“ Azért a közmondás: „lidércet imádja, hogy pénzt hozzon.“ Néliutt azt tartja róla népünk, hogy a lángocskák képében a hamis földmérők lelkei bolyongnak. S mivel csak éjjel és pedig ide-oda futkosva lát') Hung, in parab. 66. 2) Mások szerint (Windeek: Cap. 81) valószínűbb, hogy Zsigmoml kir. 1408-ban.
