Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1886
Tartalomjegyzék
5 Kocsmárosné | hallja, Száz itce bort | adna, Megkínálom | a vármegyét, Hogy ne legyek | rabja. Bogár Imre. Népballada. Vagy az azonos ritmusú Zács Klárából: Jaj! öcsém, | Kázmér, Azt nem adom | százér’... Menj! haragszom... | Nem szégyelled ? Félek, bizony | gyász ér. Műköltemény. Mondassuk el e strófát egy ritmikai tudatra még nem ébredt, de a ritmust elevenen érző gyermekkel, vagy egy iskolázatlan emberrel, a ki skandálást soha nem tanúit, sőt mondassuk el épen a legsúlyosabb hangsúlyossal, a ki időmértékről tudni sem akar, — vájjon hogy fogják olvasni, ha a természetes ritmusérzéket készakarva el nem nyomják, annak magukat teljesen alávetik, szóval nem szavalva, hanem verselve hangoztatják? Mit tapasztalunk? Természetesen azt, hogy a föntebb jelölt ízűletek származnak; azt is, hogy az ily ízek első szótagja erősebb hangú, kiemelkedik a többi közűi, azok az ő vonzata alá tartoznak. Ennyit minden verstan tanít. Azonban tapasztalhatni többet is. Tegyenek egy próbát. Valahány ilyen erős szótagot ejtenek, szóval minden ízület élén, üssenek egyet kezükkel, ismétlem: minden erős hangra egyet, egész fesztelenül, természetesen. Ha így megles'k magukat, csak azon veszik észre, hogy ők voltakép taktust vernek, egészen szabályos taktust; az egyes ütések egyforma időközökben következnek egymásra, az első súlytól a másodikig annyi idő telt el. mint innen a harmadikig, s meg innen a negyedikig. Egy új tanulság járúl hát a fentebbiekhez: a verssorok ízei egyenlő időtartammal tárnak. Az a két szótagos rész: Kázmér, épen annyi s nem kevesebb időt kíván a versmondásban, mint ez a háromtagú: Jaj öcsém, vagy e négy tag: Azt nem adom. Még szembetűnőbb lesz ez állítás igazsága, ha a sorok végső feleit hasonlítjuk össze; a harmadik soré négytagú, szemben a többi kéttagúval. A versmondáson tisztán, gyönyörűen érezhető, mily sebesen ejtjük e négytagú részt; a ritmus eleven érzéke az ösztön hatalmával hajtja gyorsan a nyelvet, hogy el ne késsék, az időmozzanatok egyenletességét el ne rontsa. Lám amott a két szótagot minő lassan, kényelmesen ejtjük! mert érezzük, hogy nincs okunk sietni, nyugodtan odaérünk a kellő időre, mikorra az újabb hangsúly előötlik. Álljunk meg e pontnál, ezt már nem tanítja minden verstan, sőt nem tanítja egy sem. Ez egyszerű, oly közönséges tény észrevéve alig, törvény gyanánt formulázva s teljes értéke szerint megbecsülve, kihasználva soha sem volt. Ez a magyar verselmélet archimedesi pontja.
