Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1884
Tartalomjegyzék
5 Mivel azok közé tartozom, kik az egyes embert erkölcsi szabadsággal biró személynek, nem pedig pusztán a természeti törvények hatalma alatt álló egyeditek tartják, -a fejlődést nem tekinthetem e földre szoritkozónak, hanem olyas valaminek, mely, mint képesség, lelkesíti az embert, hogy törekedjék hasonlóvá lenni az eszményhez, ahhoz a tökéletes valamihez, melynek képe, bár homályosan, a lélek mélyébe van vésve. Azonban épen az említett ellenmondás miatt, melyet a küszködő ember minduntalan érez magában, nem láthat tisztán ; azért épen az eszmény szemléletében téved meg leghamarább, s könnyen megesik, hogy ideál helyett idolumot, eszmény helyett bálványt imád. Mondhatjuk ugyan, a mint mondjuk is, hogy elvonás útján a fogalmat tökéletesnek gondolva támad az eszme, melynek megszemélyesítve képzelt tiszta, nemes alakja az eszmény; hiába, a képzeletnek csak kép, nem valóság az eredménye. Mondhatjuk, hogy az eszmény a végtelennek lelkűnkben élő képe, az a valami, mely szebb, tökéletesebb mindennél; az a valami, melyet a lélek ott lát letükröződve minden létezőben, mely azonban, minél buzgóbban törekszünk utána, annál magasabban lebeg fölöttünk, mert minél tisztábban látjuk, annál távo- labbnak találjuk: hasztalan, a mit a végtelenről gondolni képesek vagyunk, véges voltunknál fogva tökéletlen marad az, tehát vágyódásunkat ki nem elégítheti. Igaz, értelmünk erejénél fogva — bármint tagadják is — következtetés útján az egy végső ok gondolására eljuthatunk; de hogy helyesen gondolkodunk-e róla, arra csalhatatlan mértékünk nincsen, hacsak ő maga ki nem nyilatkoztatja magát; tehát cselekedeteink helyes voltáról is, midőn az egy fő okra vonatkoztatjuk, mindig ott áll lelkűnkben a kétség; s igy biztosan nem tudott cél hiányában, minden törekvésünk csak tévelygés, sötétben tapogatódzás leszen. A görög nép idealismusában, melyet művészete bámulatosan kifejlesztett, boldog volt talán, míg, a puszta képzeletre hagyatkozva, a természet szemlélésében s gazdag adományainak élvezésében tölt élete; de a fejlődés útján magasabbra emelkedvén, mihelyt a józan ész világánál törekedett élete talányát fejtegetni, elvesztette naiv hitét s ezzel együtt azt a célt is, melyet a gondtalan boldog élet élvezésében hitt. Legnagyobb drámaírójának lelkében már igen válságos a küzdelem, s józan esze arra a meggyőződésre jut, hogy valami titkos belső sugallatnak való elégtételért nem szerencsétlenség az életet feláldozni. Platónál pedig a földi élet már csak börtön a lélekre nézve. Mindkettő érzi az isteni szikra s az állati természet folytonos ellenkezését; de magyarázatuk nem tudott reményt önteni az emberek szivébe. A görögök idealismusát felváltotta a rómaiak realismusa; de ezzel is hamar jóllakott az emberiség. Nagy szellemeiben fölemeli sza
