Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1884
Tartalomjegyzék
6 vát a sivár lemondás és a kétségbeesés; jajgatva kiáltja, hogy lehetetlen az emberi természetben nyilatkozó ellenmondást kibékíteni. Minél magasabbra emelkedett, minél tovább haladt, minél jobban fejlődött az emberiség: annál jobban érezte, hogy nincs a természetben szerencsétlen, csak ő; mert látta, hogy torzalakká fejlődött. Erezte tehetetlen nagyságát; érezte, hogy kívánságai a végtelenbe emelkednek; de magát minden oldalról széttörhetetlen korlát szorítja, s azt kezdte hinni, hogy az egész természet egy óriási hazugság. E kétségbeesett kiáltás nem azt bizonyitja-e, hogy a mit az emberiség ideálként imádott, nem volt egyéb, mint idolum ? Ekkor, az idők teljében, megjelent Krisztus, békét hirdetni a jóakarata embereknek. Az emberiség számára az örökkévalóságban tartatott fenn, hogy megismerhesse őt végtelenségében; de az alázatos „ember-fiát“ már itt lehetségessé vált megértenie. Az ó-kor minden eszményi törekvésében sem tudott az embernél följebb emelkedni; Krisztusban megnyerte az emberiség az eszményt, példaképét, összes erkölcsi élete határozott, változatlan mértékét, élő törvényét. A kereszténység megfejtette az élet nagy talányát azzal, hogy az emberiséget egy nagy társaságba vette tol, mely nem e világból való. A hit benne a kapocs, mely a tagokat egybefűzi, bizodalmát keltve a lélekben az iránt, kit fenségénél fogva csak, mint tükörben, homályosan lát, s mindent feláldozó szeretetté válva ahhoz, ki, mielőtt lettünk, már szeretett bennünket. Oly követelmények ezek, melyek a természeti ember előtt szinte képteleneknek látszanak ; mert lemondást, úgy szólván, magából kivet- közést parancsolnak; s mégis épen e követelmények voltak és vannak hivatva a sovárgó lélek szomjúságának lecsillapítására s ezzel a világ átalakítására. S e követelmények egészen különbözők az ó-kor részint philosophiai, részint politikai idealismusának követelményeitől; t. i. a kereszténységben az idealismus a kedély mélyében keresi táplálékát, s azért fókép vallásos és erkölcsi. Erkölcsi átalakűlásra viszi az embert, azért minden féle társadalmi intézménynyel megfér, melynek a felebaráti szeretet az alapja. A kereszténység megalapításától fogva nem kell többé kételkedve félnie az embernek, vájjon nem bálványt imád-e; mert a kereszténységben már megismerhető az eszmény: Krisztusban megérthető alakot öltött. Érzi ugyan a lélek, hogy el nem érheti; de azt is érzi, hogy egyre közelebb juthat hozzá. Tehát míg egyrészt soha be nem telik vele, másrészt a kétségbeesés sem vehet rajta erőt, mert hitében biztos reménye van ; e remény pedig rá nézve nem puszta inger, hanem erő, mert a remény győzi meg arról, hogy emelkedhetik; ez a meggyőződés pedig már magában is emelkedés. Azért ki megértette Krisztust, az
