Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1880
88 tudja: a hivatásnak legalább neme mégis, épen a gondviselésszerű jelenségekből, emberileg is megközelíthető. S ennyi már is elég arra, hogy az ifjú ember a tévesztett hivatás egész veszélyének ne essék zsákmányul, a mint esnék bizonyára, ha a merőben eltérő hajlamokat és tulajdonokat követelő életpályának még nemét is — teszem a világit és papit — összetévesztené. Ennyire azonban nem vagyunk t. szül! Az elfogulatlan szemlélődő magokban a társadalmi hivatás főbb árnyalataiban — milyen a jogtudoré, technikusé, orvosé, katonáé, őstermelőé stb. — meg fogja, s nem ritkán szembe szökő jelek után fogja megtalálni a helyet, melyre gyermekét a Gondviselés szánta, csak egyszer ne lásson, ne véljen gyermekében találhatni olyat, a mi megnincs: képességet is ott a hol csak hajlam van, vagy viszont hajlamot is, hol csak képesség van. S mivel e kettőhöz a munkás életben szorgalom is kell, valamint ezt, úgy azt se hagyja számon kivűl, miként mind a három mögött oly rossz tulajdonok, hibák, szenvedélyek is lapanghatnak, melyek egyik hivatási körben bővebb táplálékot lelhetnek mint másban; vagy, viszont, oly jó tulajdonok, önérzet, egyenesség, s egyéb erkölcsi és társas erények, melyek bizonyos állásban tenyészetet nem lelhetvén, elfajulhatnak s kiveszhetnek. S mind e tényezőkhöz számítva még, végül, a születési és vagyoni állás viszonyait, a rátermettségnek megfelelő, ajánlkozó alkalmakat és kilátásokat, melyek sokszor a gondviselésszerűnek félre- ismerhetlen jellegével bírnak: oly összeségét nyerjük a jeleknek, melyeknél fogva megnyugvással léptethetjük életösvényére gyermekünket. S ha mégis tévednénk, csak ritkábban válhatnék az végzetessé, mint ha egészen a gyermeken kívül esett indokokból határoznék el jövőjét. III. Csakhogy az élet e legfontosabb ügyében legtöbbször épen az történik, hogy a természet hivó, vagy tiltó szavára nem figyelve a szülő, nem gyermekének, hanem gyermekében önmagának választ jövőt; vagy pedig visszásán, vagy a véletlenre hagyatkozva engedi azt megalakúlni. Végzetes nevelői tévely egyik úgy mint másik! Ugyanis, ha gyermeke élethivatását gyermeke nélkül keresi a szülő, természetes, hogy oly pályára tereli azt, hol legrövidebb úton legjobb czélt érni el. Az ily szülő magamagának áll itt útjába, mert nyomorulttá teszi gyermekét az által, hogy jelenét semmibe sem véve, csak jövőjét tartja szeme előtt, melyet talán majd meg sem ér. E szülői zsarnokság rendszerint azon indul meg, hogy a gyermek fejlődésének menetét már kezdettől fogva sietteti, számba nem véve, hogy a mindenben szabad, de sorjára váró természet rendjét mesterségesen előre tolni annyi, mint a lélek és szív erőit eleve megbénítani, egyensúlyát és nyugalmát felzavarni. A gyermek előtt korán megpendíti e nevelés a jövendőt, a hi-
