Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1880
16 a korán kitörő indulatok és szenvedélyek okszerű fékezésének elmulasztása ; ama megbocsáthatlan hanyagság, mely egyáltalán keveset törődik azzal, hogy az ifjúságnál annyira elharapózott veszedelmes hajnak: a nemi ösztön idő előtti kifejlésének minden tehetségével és hatalmával útját állja, — mind oly okai az aggasztó idegbajok bekövetkezésének, melyek egyenesen a ferde nevelés s a visszás társadalmi állapotok bűnéül róhatok fel. Vannak azonban az említetteknél sokkal súlyosabb s valóban szánalomra méltó idegbetegségek is, melyek vagy épen nem, vagy csak ritka esetben orvosolhatók, s melyek a szenvedőt többnyire egész életére nézve boldogtalanná teszik. Ilyen, egyebek közt, az ismeretes n e- h é z k ó r (epilepsia). Van az idegkórságnak egy nevezetes fajtája, egy ép oly csudálatos, mint veszedelmes betegség, mely az északi tartományok, a tengerpart-vidékek, s a nedves, borús éghajlatú mély völgyek lakói között számosakat meglátogat; nálunk azonban, hála a Gondviselésnek, a legritkább jelenségek közé tartozik. Ez az úgynevezett vidatáncz (sz. Vitus táncza). A szerencsétlen, kit ez isszonyú kór megtámad, a legcsodálatosabb s a legkaczagtatóbb módon kezd tánczolni; négykézláb mászkál, s e közben állati ugrándozásokat viszen véghez; majd ismét oly test- mozdúlatokat tesz, mintha úszni, falra mászni, vagy röpülni akarna; szemöldeit, állkapcsát rángatja, a földön hengergőzik, s „rákezdi a leglehetetlenebb mozdúlatok ficzamait, minden combination kivűl eső hadakozásait karoknak és lábaknak, kezével a térde alatt, fejével a lába között, sarkával a levegőben;“ *) ez alatt sir és kaczag, zsoltárokat, vagy frivol énekeket dalol; vagy pedig állati hangokat utánozva ordítoz. S ez állapot, rövid megszakasztásokkal, néha napokig tart. E boldogtalan kórságnak közepette a legnagyobb szerencse az, hogy öntudatlan állapotban foly le, vágj7 legalább is, a baj lefolyása alatt, az emlékező tehetség szunnyad, mert a beteg, miután az iszonyú tánczot végig járva, eszméletre ébred, egyáltalán nem emlékszik, mi történt vele. Sőt, ami a legkülönösebb, e borzasztó testrángatózások után, izmaiban a legkisebb fáradságot, vagy kimerültséget sem érez. E betegségre, tapasztalás szerint, legtöbb hajlammal bírnak a nők és gyermekek 9—15 év között. Ha a baj kisebb fokú, .?—3 hó alatt minden orvosi ápolás nélkül is elmúlik, de többnyire egyes izomrángásokban nyilatkozó nyomokat hagy maga után; sőt olykor újból visszatér a betegség. Ha azonban nagyobb mértékben vesz erőt a szenvedőn, akkor gyógyithatlannak tartatik, s nem ritkán még súlyosabb bajokba fajul át. *) Jókai M. „Görög tűz." Bog. 52 1.
