Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1877
99 nak. S már csak ebből is érthetni, mily messzeható jelenték» a közép- osztályainknál is mindinkább terjedező szokás: a kisdedek gondozására éltes dadákat, vagy épen csak alig serdülő lyánkákat alkalmazni. Nem jó jelenség ez, t. anyák! — s még rosszabbá válhatik az által, ha az ápolónők minden kitelhető körültekintéssel nem választatnak meg. És még a szerencsés választás esélyét véve is: a mily ritka az ifjabb ápolóban a kellő gond és a komolyság; épen oly gyakori az idős dadákban a türelmetlenség, zsémb és sok egyéb gyarlóság . . . Már pedig a gyermekcsék a velők legtöbbet bánók modorát, erkölcsét, visszásságait szokták legelőbb elsajátítani; a türelmetlen dajkálok elkényeztetésének, vagy — a hol helye nem volna is — ütéseik rontó hatásának lehetnek kitéve; a dajkálok értetlenségének révén hibás beszédejtést, az előadódó tárgyakról visz- szás, babonás stb. nézeteket, sőt nem ritkán levetközhetlen gyöngeségeket sajátíthatnak el; a sötéttől, kisértettől félést, az ideges ijedezést, egészen ártalmatlan állatoktól, vagy egyéb dolgoktól való undort, iszonyt (idiosyn- krasia) vehetik verőkbe, — néha gyógyíthat-lan szerencsétlenségök rovására ... Az ápolónő mellett is szoros kötelme marad azért az anyának: folyton sarkában járni a dajkának; száz szemmel és füllel ellenőrizni tetteit, szavait, javítani szegletességeit és netalán káros fogásait. A környezők valóban, kivált az utánzó hajlam mutatkozásától fogva, minél gyakoribb és közvetlenebb, annál meggátolhatlanabb befolyást gyakorolnak, s mintegy saját erkölcsi képök hasonlatát nyomják a gyermekre; mi csakhamar jelentkezik is ennek kézmozdulataiban, arc kifejezésében, hanghordozásában, játszó foglalkozásában s egész magatartásában. Láttam két csecsemőt, egymással szemben karon tartva, kiknek egyike a gyűlölet, vagy talán az irigység határozott szenvedélyével kapott a másiknak szemeibe . . . S ismertem három éves fiúcskát, ki minden ok nélkül, a legbotrányosabb módon káromkodék, — környezőinek kegyetlen örömére. S az atyai példa érlelé a vadság e fanyar gyümölcsét! . . A kisded utánzási hajlamának szoktatás és példaadás utján hasznosítása lesz hát az első nevelésnek egyik legvisz- szaszállóbb áldása. Soha sem lesz a gyermek rendszerető, ha a gyermekszobában a pusztulás rendetlenségét megtűrjük; nem lesz tisztaságkedvelő, ha ápolója maga is tisztátlan, vagy órákig hagyja ápoltját szennyében. Nem lesz a gyermek derült, nyájas, bátor, ha a vele bánó szeszélyes, fanyar, komor kedélyzetű, s minden aj- tócsattanásra ájuldozó; soha sem lesz őszinte, nyílt, becsületes, igazmondó, ha őt rá-rászedjük; ha a kalácsot követelőt — a helyett, hogy kötekedését egyenesen visszautasitnók — azzal ámítjuk, hogy „nincs már“; de egy óra múlva a kalácsot mégis magunk elő- veszszük, s ilykép az undok hazugság s csalfaság lelkét oltjuk a fogékony kebelbe. Erényt és bűnt környezőitől tanúi el a gyermek, és pedig természeténél fogva, könnyebben a rosszat mint a jót. S ezekből érthetni 13*
