Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1876
45 tudósabb, iudósságos: doctissimus Comeniusnál, s e maiakat is: loldogságos [szűz] : beatissima, szentséges [atya]: sanctissimus, felséges [király]: sacra- tissimus stb.) : hogyha mégis a Bessenyeit (1772) közvetlenül megelőző idők irodalmi magyarságában körültekint s látja, mily éktelenül volt szavaink és kivált névszavaink egy része hívatlan képzőkkel benőve, sőt magok nyelvtani alakjaink is elgyomosodva; természetesnek fogja találni, hogy partikuláink eme túlhajtásának szabályozása is nyelvjavitásunk s csinosításunk egyik fő követelményeképen állott elő. Fentebb is rámutattunk már a magyar nyelvizlés azonkori tévelygésére, mely a régi átlátszó egyszerűség, szabatosság, szépség és — mert ,a rövidség beszédben és szóban az erő kerete1 — az erő rovására is, a hosszú szóalakokban kereste és vélte fóllelhetni a beszéd hatályát, s mely némely nyelvtudósaink által terjesztve, épen irodalmi ébredésünk hajnalán, Kalmár Györgynél érte tetőzését, ő t. i. odább fejtve Csipkés, Kövesdi, Geleji és némely más elődeinek hexapedál szógyártási rendszerét, hírhedt „Prodromus“-ában többi közt (De potestate verborum), az adglutinatió példátlan mesterségével, száznégy, következő-féle szótári igealkatot állít ki: hallgattattnttatik, kötözgettetgéttetik, szorongkodtatgattáttatik stb. ') Bizonyos, hogy gyakorlatban eleddig még sem jutott nyelvünk; de az eszmény mégis képét nyújthatja az uralkodott nyelvösztön irányának, sőt a részben elérhetett valóságnak. Volt ugyanis azért : elegedendö (elég), hallattatlan (hallatlan), szörönnyil, szerelmetes, lángallani (lángolni), meghalálozni s efféle, elég bőven arra, hogy nyelvünk kezelése nem kényelmetlenné csak és erőtlenné, hanem a szépirodalmi nemben s kivált a verselésben lehetetlenné hanyatlott légyen. Már a XVI. században panaszkodik Molnár Albert magyar zsoltárainak élőbeszédében hosszú szavaink ellen; s valamint ő maga (becs, béke, köny, parancs), úgy Comenius (vész, rag, hemp: cylindrus, verseny) és egyéb régiek szókönyveikben sokat visszavezetnek már korábbi tiszta alakjokra; míg közelebb Gyöngyösi, Faludi, Kunics és mások még önállóbb kísérleteit adják a szó- röviditésnek, kiknek nyomain újítóink nem csak a tisztogatás, hanem uj fogalomjegyek nyerése czéljából is — noha gyakran kártékony túlzással — hasonlókra bátorodának fel. A szórövidítést legtöbb esetben a t ő, vagy szabatosnak látott származék egyszerű elvonása utján eszközlék. Szókincsünk régibb alakjainak sorában t. i. sok oly önálló tővel találkozván, melyek ide- jökben már fölös hajtásokkal terhelve forognak vala: kész volt a gondolat, hogy pl. a békesség, kellemetesség, reménység — alakokat a régi béke (sőt: bék, Wagn.), kellem, remény-w, vezessék vissza, s ezen nyomon az- i) i) Melyeket „significantius, signiflcantissimum, longe sign, s végre longe ac longe sign.“ utánvétesekkel osztályoz, és ezt jegyzi meg rajok: „Persvasum habeo, ita plerorum- que comparatum esse orgánum, ut queant illa non solum sine lueta proferre ae taedio, séd cum quadam voluptate potius quasi earminare atque m e t i r i, syllaba quidem, quae accentu adfecta est, elevata.“ Prodi, pag. 134.
