Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1876
10 hanyatlott nyelvünk. Tudósaink, íróink valónak elegen; csakhogy legjobb- jaik a latin irodalomra vetették magukat, s a míg ezt, bel- és külterjileg, előbb nálunk alig látott virágzásra fejlesztik vala, a nemzetit parlagon fe- lejték. Sőt, méltányosan szólva, magával nemzeti irodalmunkkal is többen foglalkoztak talán, mint előbb, hatvan év közén, valaha; ') ahhoz azonban, hogy a latinnal versenyezhessenek, minden feltétök hiányzott : a tudomány nyelve és a költészeté s szép prózáé; mindenek fölött pedig az erő és erősebb érdeklődés az előző idők példáit követni, hol Telegdi, Pázmány, Szenczi Molnár Albert stb. a korábbi és a korukbeli halvány, laza, pe- destris előadás helyett erőteljes, tömött, méltóságos hangon szólalnak meg; s hol Gyöngyösinek már egy költöibb nyelv hangján sikerült verselőink előbbi naiv magyarságát beszéltetni. Csakis egy-egy nagy szabású, vagy csak szerencsésebb ösztöntől sugalmazott erőnek sikerült eleddig kisebb- nagyobb lépést előre tennie; példájok azonban elszigetelve maradt. Pázmány és Gyöngyösi nyelvök nem válhatott még az irodalom köz- és egységes nyelvévé; csak az ő kizárólagos nyelvök volt s maradt az. Épen így az ezen hanyatló korban (1748-tól) előlépett P aludi nyelve is. Az ő tisztázási, bővítési és csinosítási törekvése félreismerhetlen. Szin- magyarságának szépségei közé sűrűn és oly szerencsével ültetgeti klassi- kai példányainak és kivált a latinságnak s németségnek virágait, hogy szépprózánknak s költői nyelvünknek szokatlan elegantiát kölcsönözve, uj és korszakias fordulatot Játszók jelezni nyelvünkben. Találkoztak, kik csodálták nyelvét; erejét azonban fölérni nem tudták. Lelkesebbjeink buzdítva, vagy összefogva törekvének a nyelv érdekében hatni. Már 1730-tól egy „nyelvjavitó társaság“ volt keletkezőben; mások, ugyan ez idő tájt, „irodalmi társaságot“ terveztek állitni, de pártolás hiányában egyik sem létesült. Iliéi János-, Dévai András- és Teleki Adómnak s a veszélyt érző más honfiainknak nem maradt egyéb fen, mint a nyelv sorsáról aggódva fel-felszólalni. R i b í n y i János, soproni tanítványait a magyar nyelv művelésére latin beszédben lelkesítve, főleg az ó klassi- kusok fordítására s Cicero példájára utal, „ki sok szóval és szólásformával ajándékozó meg nyelvét. . .“ * 2) De Íróink nem ébredtek. Nyelvünkből a magyar szók és szólamok mindinkább feledésbe menvén s helyöket a betolakodott idegenek foglalván el, a mitől száz év előtt (1610) Szenczi Mol') Ifj. Szinnyei József, „Irodalmunk története 1711—1772“ czimű munkájában (Pest, 1876) mintegy másfél száz magyar Írót hoz fel ez időkről, kiknek sorát Sándor István „Magyar könyvesház“-a 74—136 lapjairól jóval megbövithetni még. Idézett lapokon Sándor 875 magyar munka czimét adja, melyek azonban jelentékeny részt alkalmi beszédek vagy versek, buzgalmi iratok, régibb Íróink (Beniezki, Kohári, Gyöngyösi stb.) kiadásai, fordítások stb. 2) L. Oratio de eultura Lingvae Hungaricae. Sopronii, 1751. (Tud. Gyűjt, 1830. IX. 107.).
