Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1876
ii nár óvta a nemzetet, fejünkre telt. ') Forgalomban maradt szavainkat, mint parlagon hagyott növényzetet, a hivatlan gyomok mindinkább belepték (v. ö. veszedelmességes, fogantatóság, becsűség: becs, sülyesedett világ, hozzá jövélni stb. Horányi). Az előadási barock egy lelketlen neme, a szók és szólamok ellazulása, s a szónyujtási ösztön azon csodálatos áramlata hatalmazott el irodalmunkon, mely a ragok és képzők bitangolásával már ugyan előbb is (v. ö. Csipkés-Komáromi, Geleji, Kövesdi stb. nyelvtanukat), de halkan ment előre; most pedig a korcs szók özönével borította el nyelvünket. Magok, ezen időbeli legnevesebb Íróink (Cserei Mihály, Mikes, Bőd, gr. Haller László stb.) meg annyi kiáltó tanúi a zord ízlésű kornak. III. Ismeretes a visszahatás, melyet, miután 1760-tól Becsben, a fran- czia-német műveltség legében, saját nyelvök elhagyatottságát fólérzék magyar testőreink, 1772-ben meginditának. Fejők, Bessenyei György, szólalt meg elsőben, — azon nyelven még maga is, mely szolgálatára állt, s oly hangon, milyenre az akkoriban megjelent munkák magyarsága által kihíva lehetett. „Vannak, úgymond, magyar könyvek; igen, de Írások módjának hallása pofád tövéről füledet lemarczangolja, ájulásba ejtvén értelmedet, mely olvasásokat tűréssel nem győzi. . . Ezen soraimnak értelmét ne oda düjtsed, mintha hivalkodásomat (hiúságomat) táplálva, a magyar nyelvnek erejét csak egyedűlvalóságomnak tulajdonítanám. Én sem tudom, te sem. Hol tanulnám? stb.“1 2) Természetes, hogy oly munkának, milyenbe e lelkes hazafiak fogtak, hamarjában kevés a látszatja. Bessenyei, a legkészültebb köztök, 1778-ban is rá szőrül még, hogy „luxus, originál, szála, ty- rann, fáin (noha Faludinál már: finom), a nyelv pallérozása, a föld golyóbissá, ánglus, norm annus, Guilelmus stb.“ idegenekkel, és a: tudni való vágyódás, ma: tud vágy; gondolkozás módja: gondolkozásmód; látásnak határa: láthatár s t. efféle laza kitételekkel éljen. Sőt, valamint ő rajta, úgy közel két évtizedig munkálkodott társain (Báróczin, Barcsain stb.) is mindvégig meglátszott: mily messze elmaradnak önmagoktól, mikor nem franczia, angol, német eredetijükkel, hanem önmagokból szólnak; mint ez a csodált simaságú, könnyűd és dallamos magyarságú Báróczi „Élőbeszédeiből“ s irodalmi leveleiből legszembeszökőbben kiérzett. Míg ezek az uj klassikai nyelvek művelt hangjához szoktaták Íróinkat, s költői dictiónk és szépprózánk nemesítésében máris érezhető lépéseket tettek; mások (Baróti, Bévai, Bajnis, Verseghi), noha szintén idegen min1) „Rogo itaque populäres meos... ne culturam lingvae ungarieae, Sclavos imitan- tes, aspernentur... apud quos excolendae eorum lingvae maxima est negligentia, adeo, ut nonnulli (expertus de quibusdam loquor) si non tantuni non legant Boliemicos libros, séd ne in bibliotheeis ullum habeant, gloriosutn id sibi dueant. Hine fit, ut eum de rebus illis domestiea lingva est disserendum, semi-latine eos loqui oportea t.“ Novae Gramm. Ungar. Libr. I. Praefatio. 2) L. Tud. Gyüjtem. 1823. I. 2*
