Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1873
6 az könyben tör már ki, úgy hogy a költővel együtt kiáltjuk fel: „Zászlódat látom, Bulcsú, s Szemem árja megindul.“ S csak e természetes és önkénytes hatása alatt az érze- ményeknek, midőn már a költővel együtt érzünk és gondolkodunk, midőn már úgyszólván gyermeki bizodalmú ragaszkodással vagyunk iránta és felfogott tárgyához, csak akkor szólítja meg nemes önérzéssel a megindított olvasót: „0 hát halljátok, ti hazámnak gyermeki, szómat!“ stb. Vörösmarty, mint általán, úgy a legnemesebb alkalmi költő volt e müvében is; mint Toldy mondja: a nemzet szíve volt az, mely az o keblében oly hangosan dobogott; a nemzet érzése, mely az ő nyelve által szólt az erő és önméltóság egész hatalmával. Zalán elemzésével ki fognak tűnni mind fény-, mind árnyoldalai e műnek, melyekkel Vörösmarty összes eposz- költészete jobbadán jellemezve van. Zalán futásának cselekménye általános nemzeti érdekű; hőse Árpád, a honfoglaló. A tárgy választásban Vörösmarty, a maga nemében ép oly szerencsés, mint Arany. Nem szükkörö eseményt választ, habár ez érdekes részletekkel bírna is, sem bámulandó hőstettet, melynek azonban indoka csak magán érdekű. Egy régi nagy nemzet napkelet tájairól hont keresni indul, a nyugattal síkra száll és sok századokig állandó országnak veti alapját. A tett tehát magában is már nagyszerű, de nagy indító okainál és céljánál fogva is ; nagyszerű azon férfiúra nézve, ki a történet lelkét teszi; nagyszerű következéseinél fogva, mert Magyar- országnak, hazánknak, teljes bírását vonta maga után. Egy egész nemzet sorsa, jólléte és becsülete, szóval legmagasb érdekei állanak a valódi eposzi esemény élén, mint itt, hol egyrészt Árpád és hőseinek küzdelmében a honalapítás, más részről az ellenség védelmi harcában a nemzeti lét küzdelme, mint történeti tények szerepelnek, a nélkül mégis, hogy szoros történeti hűséggel adatnának elő, hanem eszményi kifejtéssel, a költő céljához idomítva. E cél: az olvasók lelkét az ősi dicsőség festése által felrázni, s a haza érdekében nagy tettekre ébreszteni. Zalán és népének festése által, mint erkölcsi tanulságot kimutatja egyúttal, miszerint az elpuhuitság és erkölcsi romlás egész nemzeteknek sírját ássa. Jellemzésében Vörösmarty azon tapintattal bír, miszerint egyrészt az egyes szereplőkben a különböző nemzetiségek gondolkodás- és érzésmódját egészben szem- lélhetövé teszi, másrészt az egyeseket is nemzetiségűk, saját személyes vonásaik és körülményeik szerint nagy erővel, mély észszel, és vele született ihlettel cselekvéseikben rajzolja. E pontban Vörösmarty költő és bölcsész egyaránt; e n élktil oly plasztikát és jellemzést nem adhat vala. Hogy mellőzzük a gyáva Zalán, a nőies szépségű, de szilaj és kegyetlen Csorna, a vad, rohanó Viddin, vagy magyarjaink közül a csodaszép, emellett vitéz, bátor, derék ember és hazafi Étének, a tündértől született kürtös úti Lehelnek leírását, avagy a szerelmében szerencsétlen Laborczán és a Hubának tíz évű kisded, fürge, harcias természetű fiának, Bodornak, szivünket annyira megvevő bájoló színek kel való ecsetelését, lássuk a főhőst, Árpádot, kinek az egész eposz központjának kell vala lennie. Az eposzi hős, tudvalevőleg, nem fejleszti saját jellemét az események folyamában, mint a drám ii; hanem már megállapodott, kész jellemmel és elhatározással lép a cselekvés terére. Árpád, ehhez képest, nincs eléggé jellemezve; nem festetik érintkezésben többféle jellemű egyénekkel, sem különböző helyzetekben fel nem tűnik, mi egyénibb jellemzésére szolgáltatna alkalmat. Árpád — mint Gyulai mondja — nagyon is általánosan jellemzett, éles körvonalozás nélkül, s azért az emlitett hősök közül nem is igen emelkedik ki, már csak azért is, mert vele ritkán találkozunk; a cselekvésben is kevés részt vesz, s csak az eldöntő pillanatban jelen meg. A mondottakban tagadhatlanul sok igaz van, dinem szabad felednünk, miszerint Árpád, bár a többiek között legegyszerűbb, de legnagyobb jellem is, kinek tulajdonkép csak egy oldala, csak egy eleme vau; s épen azért ment minden küzdéstől, magával mindig egy: s innen nyugalma és fensége. Országot, hont foglalni volt álló gondolatja, ezen csiigg, mint az égnek egy mozdulatlan csillagán. E körül forog ereje és lelkesedése; s ö csak lelkesült erőnek látszik. Már pedig az ily jellem festése a legnehezebb; mert Toldy szavai szerint: „könnyen vagy parlagságra, vagy kelletlen szélességre téveszt.“*) — A mondottakhoz képest Vörösmarty, Árpád hősi érzetét és célját, amavval járó vitézségét, nagylelkűségét, bizodalmát az éghez, büszkeségét és nyugalmát, evvel csendességét, magány-szeretetét öntudatosan és elég szerencsével vivé ki. A költő ugyanis azon férfiúnak képét, ki feje költeményének, egyszerre nem adhatá, részint kiterjedése, részint ama figyelem miatt, melyet folyvást megkiván a főhős, hogy képzeletünket mindig növekedő fogékonyság- és várakozásban tartsa. *) L. Tolily F. Aestlietikiii leveleit, a Tud. Gyűjtemény 1826-ki évfolyamában.