Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1873
5 volt alkalmas. Igaz, Kazinczy bővitette, újította a nyelvet, legtöbbnyire idegen elemek átültetése által utánké- pezte és gazdagitotta, leginkább a görög és német irodalmak remekei nyomán; ámde épen ez okozta, hogy céljának elérésében nem haladt oly biztos utón mint Vörösmarty, ki elfogadta ugyan a nyelvújítást, de bizonyos határnál megállapodott és a magyar költői nyelv szépségeit oly utón kereste, mely inkább megegyezett a nyelv szellemével. Ép ezért nem esett azon hibákba, melyektől Kazinczyt minden választékossága és nemes ízlése sem volt képes megmenteni. Vörösmarty újításait nem idegen eszközökkel vitte keresztül, hanem az általa már gyermekkorában kiváló előszeretettel tanulmányozott népnyelvet vette alapúi. —- mint azt később még nagyobb fokban Arany is tévé, — s ezt finom nyelvér ■ zékével megnemesitve és eladdig nem hallott zengzetes- séggel alkalmazta eposzaiban. Lehetetlen már itt észre nem venni azon közös forrást, melyből Vörösmartynak és Aranynak különbözőknek látszó, de e mellett is szoros kapcsolatban levő nyelve és költészete fakadt. Vörösmarty törte meg kölészetünkben az idegen szellem jármát, mi lehetővé tette a nemzetiesb fejlődést. Nyelve által elhatárzó befolyást gyakorolt Aranyra; mert Vörösmarty eposzaiban a nemzeti hang kerekedett felül, s Arany, ki utána jött, ez irányt fejlesztette tovább; csakhogy más oldalról, költészete tárgya és tartalmához képest annak újabb kincseit és szépségeit hozván föl- szinre. „Vörösmarty elválasztotta a köznapi nyelvet a költőitől, de ezt csak amannak virágává fejlesztette, s nem oltott belé idegen ágat. Merészsége finom nyelvérzékkel párosult, ízlése alkotó erővel. Összeolvasztotta az eddigi törekvések vívmányait, s a nemzetit müvésziebbé, s a művészit nemzetiebbé igyekezett átvarázsolni,“ mondja Gyulai. S csakugyan, már Zalánban fölemelte a magyar költői nyelvet a nemzeti classicitás legmagasb fokára. E miiben, mint legtöbb müvében általán, költészete ösz- szeolvadt saját és nemzete életével. Létrejöttét következő körülmények idézték elő : Az 1815-iki szerződés a fejedelmek között reactiót idéze föl, minek következménye nálunk is, a nép nyomása, az alkotmány csonkítása, megszorítása lön. Az 1823-ki politikai események a nemzet alkotmányos jogát alapjában támadták meg, s az erőszakos elnyomással szemben kétségbeejtő apathia mutatkozott sok honfiban; csak a megyék nem mulasztották el fölterjesztések által az alkotmányos jogokat védelmezni. Vörösmartyt a megyén találták e küzdelem legviharosabb napjai; módja volt mindennel a legapróbb részletekig megismerkedni; egész figyelme rája fordult, s keserűen szemlélte e töredékeknek reménytelen harcát, a nemzet többségének részvétlenségével szemben. E politikai hatásokon kívül, nagyban befolyt ,Zalán futására' Vörösmarty első szerelme. Nemcsak mint lyrai költő énekli meg kedvesét, hanem mint epikus is. A deli Hajna, szöghajú nyájas Etelke, szép Zenedö, szelíd Enikő, bus Ida, mind a költő kedvesének eszményített képei. Zalán futásában a délszaki tündér panasza tulajdonkép Vörösmartyé; Cserhalomban, a kun ifjak énekeiben kedvesét dicsőíti; Egerben a haldokló Omár búcsúja saját szerencsétlen első szerelmének hattyúdala (Gyulai P.). Az említett körülményeknél fogva Vörösmarty, különösen honfiúi fájdalmának még csak nyilt kifejezést sem adhatott; Zrínyi, Ossián, s a magyarúl megjelent Hornéi- és Tasso nagyszerű eposzaik azonban mindinkább magokhoz ragadták figyelmét, annyira, hogy midőn Székely Sándornak 1823 elején a Hebe cimíi zsebkönyvben megjelent epikai kísérletét, s nálunk a classikai nemze- ties nemben legelső regényes eposzát „A székelyek Erdélyben" olvasta, Árpádot, kinek, mint nemzeti múltúnk egyik legnagyobb alakjának megéneklésére elébb barátját, Ovid jeles fordítóját, Egyedet buzdította : most maga fogván fel, visszaszált az ősidőkre, ébresztő szózatot hozni alvó nemzetének, az ősi dicsőség ragyogó fényében festve Árpádot s népét az elpuhult unokák szemében. Kétkedik, lelkesitheti-e őket az ősök dicsőségével; kétkedik, megértik-e szózatát; de azért nem csüggedve buzdítja az ősök példájára nemzetét, egyenesen gyenge oldalát ragadván meg szavaival : „Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban ? Századok ültének el, s te alattok mélyen enyésző Fénynyel jársz egyedül. Rajtad siirü fellegek és a Bús feledékenység koszorutlan alakja lebegnek. Hol vagyon, a ki merész ajakát hadi dalnak eresztvén, A riadó vak mélységet fölverje szavával, S késő százak után méltán láttassa vezérlő Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát? Hol vagyon ? Ah ezeren némán fordulnak el: álom Öldösi sziveiket, s velők alszik az ősi dicsőség. A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb Gyermekek álltak elő, az erősebb jámbor apáktól... Mily szokatlanok és szépek már e bevezető sorok is. Nemes büszkeségükkel megnyerik bizalmunkat, mesterkéletlen tüzökkel részvétünket; s mily keresetlen módon vezetnek és ragadnak az érzés ama fokára, melyen
