Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1873
4 köztök, ki művészi elv szerint tudta volna idomítani a nyers anyagot. Zrínyi volt az egyedüli, ki nemcsak összes előzői fölé emelkedett, hanem tekintve öntudatos müvészségét, munkájának szerkezeti tökélyét, Vörösmar- tyra is nagy hatással volt, s az alakításban átalán most is példánynak tekinthető. A szatmári béke után több ágra szakadt a magyar költészet. A nemzeti vágyak, eszmék csak a bujdosók s a névtelen irók énekeiben maradtak fenn. A politikai helyzet, a pragm.' sanctio elfogadásának évei, Mária Terézia korában oly idők voltak, midőn a szélesebb lát- körü iró hallgatni kényszerült minden nemzeti érzelemmel. *) A nemzeti nagy vágyak, függetlenségi kísérletek kora lejárt; polgári foglalkozásokban, békés művelődésben kereste a haza jövőjét minden gondolkodó magyar. Ekkép az irodalmi költészet egypár évtizedig elhallgat, s azután idegen és nemzeti tárgyakról, francia német és latin mintákra kezdi Írni müveit és beleéli magát az idegen költészetek világába, különösen a classi- kai lég körébe. De a nemzeti érzelmek költészete is lassankint mindinkább közeledik a nép kunyhóihoz, érzelmeiben egészen népiessé, tárgyában, fogalmaiban mind népiesebbé, nemzetiebbé válik. E két irány az, mely Csokonay „Dorottyájában“ és az eposzi fenséget erőteljes dictiójában már éreztető Horváth Endre kisebb eposzaiban, Debreczeni Mártonban, különösen Aranyos-Rákosi Székely Sándornak „A Székelyek Erdélyben“ III. énekes eposzában, Czu- czor „Augsburgi ütközetében“ mind tovább fejük, s végre Vörösmartyban és Aranyban leghatározottabb képviselőkre, leghivatottabb bajnokokra talált. Lássuk előbb Vörösmartyt és pedig Zalánjában; mert hogy általában mennyire valósitá ö meg az eposz fogalmát, az Zalán elemzéséből is előtűnik. Vörösmarty élete a haza sorsával volt egybeforrva, ennek körülményei tették öt eposzköltővé s e téren azzá, mivé fejlődött. — Egy szunnyadó nemzetet álmaiból fölrázni és lelkesíteni volt első sorban hivatása; mit, kinek magasztos feladat jutott osztályrészül, korán fölérzett. Tétlenség bélyegzi a kort, melyben Vörösmarty ifjúsága éveit tölté. Tizenkét szomorú év folyt le, 1811—28-ig, midőn Vörösmarty királyi táblai jegyzővé esküdött fel. „Iszonyú kor, vészteljes pangás — mondja Kemény Zsig- mond —**) oly nemzetnél, mely a régi feutartbatása iránt kétkedni kezdett, új eszmék által nem volt lelkesülve és jellemét, melyet annyi század meg nem törliete, semmi *) L. Toldi P. beszédét Bessenyei jubileuma alkalmára. **) Emlékbeszéd Vörösmarty M. felett. 1868. különösebb nyomás súlya nem acélozhatá erélyre, visszahatásra. Vörösmarty nagyon is átérzé e hazai állapotok súlyát; a dicső múlton lebegtető emlékezetét, fájt lelkének a sülyedés, s a küzdelmes idők azon szomorú jelensége, mely szerint a föakadály irodalmunkat a nemzeti érdekek és érzelmek jogos tolmácsává tenni, épen magának a nemzettestnek részvétlenségében volt, mely sokszor a közéleti társalgásból is kizárta a hazai nyelvet, a magyar költészetben nem hitt, azt kicsinylő megvetéssel lenézte és idegen szellemű tájon tengődött; mégin- kább azon elfogultság költészetünk iránt, miszerint nem is tartották lehetségesnek, hogy az valami maradandó becsű müvet hozhatna létre: migcsak ő, s az idők folytán kifejlett új iskolának egyik igen jelentékeny stádiuma, az Aurora-kör, lelkes bajnokaival és mesterükkel, mindezeket fényesen meg nem cáfolták. Ugyanis a nemzeti elem ezek által napról-napra több tért foglalt költészetünkben, mig Vörösmarty fellépésével legszebb diadalát ülte. Már a „Hűség diadalma“ cimü epikai kísérletben is mind tárgyra, mind szellemre nézve előttünk áll a romantikus költő, kit az óvilághoz csak a forma köt, s egész arcával az új világ felé fordúlt“ (Gyulai P.) 1825-ben megjelent „Zalán futása.“ — E jelenség volt nemcsak az Aurora-körnek, melyből Vörösmarty kiemelkedők, hanem az egész magyar költészetnek legfényesebb diadalünnepe. Zalán a kor kifejezése volt, rendkívüli tehetsége és az országos hangulat, rögtön a nemzet költőjévé avatták szerzőjét. Őszinte örömmel üdvözölték barátai a költőt, ki a nemzeti költészet oly elhagyott útjára lépett és az eddig üresen maradt tért elfoglalta. Csak Kazinczy hallgatott; még Toldy — ki mindinkább bámulta barátját Vörösmartyt — neheztelő felszólítására sem jött Széphalmáról, az adott ígéret dacára, üdvözlet. Valóban Kazinczy — mint látni fogjuk — több oldalról megtámadhatta volna Zalánt, a compositiót és jellemzést egyaránt, de azt be kell vala ismernie, hogy Vörösmarty oly nyelven szólalt meg, minőn még egyetlen magyar sem, valaminthogy oly hexametereket nemcsak magyarúl, hanem más európai nyelven is alig irt még költő. Lehet azonban, hogy épen Vörösmarty iránya és nyelve tetszett Kazinczynak legkevésbbé. Vörösmartynak ugyanis hogy eposzait úgy irhássá, a mint megírta volt, azokhoz méltó nyelvet kellett teremtenie. Magalapitá ugyan már Révay a nyelvtan szabályait, de a nyelv még mindig szűk és szegény lévén, sok fogalom árnyalatának megkülönböztetésére még nem á
