Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1857
8 A cserebogár rendkívül falánk, s különféle növényeket pusztít, u. m. az erdeifán kívül, az alma és szilvafát, melyeken gyakran egy levél sem marad épségben, szülőtől, szelidgeszlenyét, diót és rózsát; de a szívós levelű körtefát érintetlen hagyja. Sőt Ratzeburg állítása szerint a cserebogár némely tájakon, a nélkül, hogy a fákat bántotta volna, a repcét egészen lelegelte. Legelése nyomait hátrahagyott sötétzöld ganajával jelöli. Párzás után a nő helyet keres petéi lerakására, minek véghezvitelére száraz, porhanyós földet választ. Ebből magyarázható, hogy a meszes, márgás és fövenyes tájak leginkább panaszkodnak a cserebogár pusztításai ellen. És mivel az ily földek legszárazabbak szoktak lenni, épen azért nem képesek a gyökérszervezetben megsérült növények többé felüdülni, s igy a cserebogarak által okozott kár annál érzékenyebb. A cserebogár inkább parlagon heverő, mint fü-, vagy mohhal benőtt földbe rakja petéit, de mind a mellett máshol is található. A nő, mint tapasztalhatni, négy egész nyolc hüvelyknyi mély üreget ás, hogy abba apró cso- mócskákban, számra mintegy negyven petéit elhelyezze. Négy vagy hat hét múlva a petékből eléjönek a bábok vagyis a fiatal cserebogárpajodok. Ezek első évben véknyak, csak alig nyolc-kilenc vonalnyi hosszúak, és társaságban élnek. Második évben elválnak egymástól; harmadik évben pedig minden irányban, mélyebben vagy közelebb a földszinéhez tartózkodnak; ez utóbbi eset azoban az időtől függ; mert nagy szárazság^vagy hideg közel a földszinéhez tartózkodásukat gátolja. Némely természetbúvárok állítják,hogy a cserebogárpajodok több hónapon át a föld alatt minden táplálék nélkül is ellehetnek; mások pedig, hogy ott fötáplálékuk pudvából és állati ganajrészekböl áll, és csak akkor támadják meg a növény gyökereit, ha az utóbb említett táplálék hiányzik. De a földben mindig vagyon televény, mely nekik táplálékot szolgáltathat, s igy tulajdonképi koplalásukról szó sem lehet. Továbbá, úgy látszik, hogy a pudvát és ganajt a báb táplálékának nem is tekinthetni; különben mért rágnák el a majdnem egy hüvelyknyi vastagságú fiatat fenyőfák gyökeit, melyek gyepes, erdős helyeken állanak, hol bizonyára pudva elég mennyiségben találtatik. A mondottakból tehát következtethetjük, hogy a cserebogárbáb táplálkozhatik ugyan növényzeti földdel; de a mellett és- főleg kifejlett korában- igen szeret növényzeti gyökerekkel élni. A pajodrágás nyomai a gyökereken könnyen fölismerhetők, ha ők magok nem találtatnak is már a növény körül. Ez közönségesen alólról fölfelé rágja a gyökereket, úgy hogy azt ágaival együtt emészti föl; míg az egerek többnyire csak egy helyen, a föld alatt vagy fölött rágják át. Mily erős a pajod rágonya, kitűnik abból, hogy többször rothadásnak indult faducokat és gyökereket is egészen átrágtak, vagy ha az ember ujját eléjök tartja, azt érzékenyen csípik. Kedvenc táplálékuk a saláta, olaszkáposzta, répa, paszuly, kender, len, gabona s a földi-szeder gyökere. Tudva vagyon, hogy a burgonyát s hagymát is átlyuggatják; hogy a gabonaföldek némely helyei áltaiok alapjokban annyira megrongáltatnak, hogy aratáskor az aratóknak legcsekélyebb érintésére is kezükben marad a gabona ; a rétek általuk gyakran egészen átfurdaltatnak, s igy az alapban szűkölködő fü a nap hevétől kiszáradván, elvesz. Alakjuk úgy látszik, minden évben egy vedlésnek vagyon alávetve, mely alkalommal mélyebbre ássa magát a földbe, s ott üreget készít, melyben a vedlést elvégzi. Innét vagy hat hét múlva újabb falánksággal ismét a föld színéhez közeledik, pusztításait itt is folytatandó. A negyedik nyár végén három-negyedfél lábnyi mélységre megyen le, hogy ott átbábodzék. Ez augustus és September hóban történik, innét nem ritkán találhatni őszi szántás alkalmával egészen újonnan kifejlődött fiatal cserebogarakat. Ratzeburg ezen átbábodzást augustus elejére teszi, s innét szárinoztatja ezen rovarnak néha még ugyanazon ősz folytán megjelentését. A majd hátán, majd fején fekvő bábból négy-nyolc hét után kifejlődik a halavány szinü puha rovar, mely rendesen egész tavaszig fekve marad. Februárhólol kezdve addigi helyéből fölfelé iparkodik, úgy, hogy némelyek állítása szerint marciushóban alig vagyon hat egész nyolc hüvelknyi távolban a föld felületétől. Kivételesen egyesek még a tél folytán fúrják ki magokat a föld alól, és egy, sétabottal csinált lyukhoz hasonló üreget hagynak magok után. Ezen kifurakozásban semmiféle megkeményült föld sem képes őket visszatartóztatni, vagy akadályozni; de az ily korai cserebogarak táplálék hiányában csekhamar elvesznek. Ratzeburg véleményeként a cserebogár kifejlődésére négy év szükségeltetik, mely vélemény Frankhonban történt észrevételekre vagyon alapítva. Ott az 1805, 1809, 1813, 1817-iki években, s igy minden negyedikben jelent meg nagyobb mennyiségben. Mások, különösen a Schweiciak rendszerint csak három évet mondanak szükségesnek, és a negyediket mint kivételt tekintik, mely t. i. csak akkor fordulna elé, midőn a rovar pajod állapotában élelem szűkében vagyon. Kollár öt évről, sőt az elkésetteknél hat évről szól. Hogy a fákat a cserebogár koppasztásaitól megóvjuk, ajálltatik, hogy azok apróra tört mészszel hin- tessenek be; mivel a rovar a behintett fákat nem egykönnyen támadja meg; mit azonban minden eső után ismételni kell.
