Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1857
21 gazdászati tanácsnok által tett tapasztalatokat följegyezni: „Im August und September verwüstete zu Hohenheim und Ochsenhausen in Oberschwaben die Raupe den jungen Reps so sehr, dass Flächen von mehren Morgen ganz umgebrochen werden mussten. Auf dem Hohenheimer Feld höhlte sie die Stengel des jungen Repses aus, so dass die jungen Pflanzen zu Grund gehen mussten. Zu Ochsenhausen dagegen griff sie die älteren Repsflanzen nicht an, wohl aber die jungen frischgekeimten und zwar die zwei ersten Rlättchen der Keimlinge; die Repssaat auf zehn Morgen Fläche wurde dreimal hinter einander zerstört, und man musste endlich Wintergetreide säen; dieses blieb verschont. Die trockeneren Stellen der Aecker litten am meisten. Die Raupen frassen bloss bei Nacht, und ihr Vorhandensein wurde bei Tag nur durch Löcher in der Grösse derjenigen von grauen Ackerschnecken verrathen. Dieselbe Raupe hat im Jahr 1847 im August und September grossen Schaden an den Runkelrüben durch Herausfressen der Härzblätter angerichtet. Es ist in dessen Folge ein Stillstand im Wachsthum der Rlätter und Rüben eingetreten, letztere klein geblieben, und in der Mitte des nachgewachsenen Ersatzblätterkranzes an der Stelle des früheren Herzblattes faul geworden.“ 14. A mérők (vagy ágaskodva járók, geometrae, Spanner) között legkártékonyabb a Télilepke (geo- metra brumata, der Frostspanner). Hímje barnásszürke kis lepke; de aránylag nagy röpükkel, melyeken barna keresztcsíkok vonulnak át. A nő sokkal nagyobb testű; de rüpüi igen kicsinyek, és igy rüpülésre nem is alkalmasak; föttünően bosszú, fehérrel tarkázott lábai gyors menésre idomítvák. Ezen, a gyümölcsfákra legkártékonyabb rovar rónán és hegyes vidékeken, fel egész Svédhonig, iszonyú mennyiségben el vagyon terjedve. Mint lepke October végével és novemberben bújik elé a földből; ha pedig a hideg nem nagy, még decemberben is; az elkésettek pedig a hó olvadásával, jövő tavaszkor. 1852 és 1853—ik évben, midőn a hosszú ősz kifejlődésöknek igen kedvezett, még a tél beállta előtt mind elébújt, és már novemberben lehetett látni egyes hímeket élettelenül a földön heverni; mert életük csak addig tart, mig a párzást bevégzik. Decemberben a hímek már mind elvesznek; a nők petéik elrakása végett valamivel tovább élnek. A nő párzás után a gallyak csúcsaira kúszik, a rügyek közelébe rakja petéit, hogy majd az ezekből kelő apró hernyók táplálékául legyenek. Bajos, hogy a halaványsárga, s kikelés előtt vörössárga, igen kicsiny peték többnyire egyenként rakatnak le, s igy télen át kiirtás végett annál nehezebben fedezhetők fel. A nő petéit átalában minden gyümölcsfára, de főleg cseresznye-, körte-, szilva-, alma-, dió-, mogyoró- és erdeifákra rakja le. A tavaszi meleggel élet kezd mutatkozni az apró petékben, és nem sokára elébujnak a hernyók, melyek kezdetben oly kicsinyek, hogy szabad szemmel csak alig láthatók. Eleinte a hernyó szürke; első vedlése után pedig sárgazöld színt kap, a háton alig látható fehér vonalokkal; feje fekete. Második vedlés után az alapszín zöldebb lesz, és a fehér hátvonalak már jobban láthatók. Utolsó vedlés után, midőn már a hernyó egy hüvelyknyi nagyságú, alapszíne sárgászöld, vagy barnászöld; feje két domború részre oszló. A hernyó alig bújik elé, s mindjárt a rügyek pikkelyei alatt keres menlielyet. Azok, melyek a levélrügyeken vannak, a lassanként fejlődő gyenge leveleken rágódnak; a virágrügyeken levők pedig a fejledező bimbóba rágják magokat, melyekből az okozott seb következtében édes nedv szivárog. Ezenfelül a bimbórészek összefonása által is készítenek búvóhelyet magoknak, hová eső és zivatar alkalmával menekülnek. Ha az idő kedvez, a virág és levél gyorsan növekszik; de a hernyó is, ámbár többnyire csak éjjel táplálkozik. Felnövekedvén, védelmid egyes leveleket sodor össze; ha pedig igen sokan volnának és a fát leveleitől már egészen megfosztották, a hervadt bimbópikkelyek- és maradéklevelekbe burkolják magokat. Végre ha semmi menhelyet sem találnak, közönségesen a levél hátrészén húzzák meg magokat. Pusztításaikban nemcsak a fa minden zöldét fölemésztik; hanem még az éretlen gyümölcsöt, és Schott bizonyításaként, a dió nővirágait is. Ha a cseresznyefán, például, csak azon cseresznyéket pusztítanák, melyek később úgyis lehullanak, az okozott kár nem volna feltűnő; de pusztításra épen azokat szemelik ki, melyek legépebbek, s az éréshez közel vannak; s ezeket annál tovább pusztítják, minél inkább akadályozza a nedves időjárás a cseresznye érését. Feltűnő továbbá ezen rovar pusztításaiban, hogy midőn a hernyók a virágokat és leveleket már mind fölemésztették, a fiatal zöld hajtások pusztításához fognak, melyek félig elrágatván, lecsüngnek, s távolról tekintve a letördelt, vagy fagy által leforrázott gallyakhoz hasonlítanak. Ha egy fát végkép megkoppasztottak, a szomszéd fán vagy bokron keresnek táplálékot, miből tökéletesen kifogyván, ha fejlődésüket csak némileg érték is el, átbábodzás végeit a földbe mennek át. Ha pedig kifejlődésökhöz még sok kivántatnék, éhen vesznek el, mint 1827-ikben történt. A fáról finom szálon lebocsátkozó hernyó átbábodzás végett a földben finom hállózattal kibéllelt tojásdad üreget készít magának. Ha ezen üreg készítésében, főleg mig bábokká lesznek, szép idő által elösegíttetnek, kevés vesz el közülök. A hernyó ezen üregben rövid idő alatt vastag sárgás bábbá változik, melynek vége két ellenkező irányban álló hegygyei végződik, melyek együtt véve pörölyhöz hasonlók. A báb késő őszig változatlan marad, midőn a kifejlődött lepke
