Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1855

Mi 1-ször az avultságot illeti, erre nézve tévedés volt némely tudósainknál, de tévedés volt még a latin nyelv tanítóinál is, hogy mi a nyelvszokásból kiment, minden különbség nélkül, akár jó, akár rósz, elvetni valónak tartották. Szerencsétlen nevezetek lőnek mind a magyarnál az ,a v u 1t‘, mind a latin nyelv tanítóinál az ,obsoletum.‘

Ha az avult nevezetet maga valóságában veszszük, ez alatt nem csupán régit, hanem romlott régit is kell értenünk. Avultnak vagyis avottnak igazságosan legkevésbé mondhatni az oly régi szókat, melyeket az idő árrészeikben el nem képtelem'tett. Yegyük-fel hasonlatul a régi szobrokat: ki fogja azokat avultaknak mondani, ha azokon a tagok eltördelőzve nincsenek, s még redöik is épségben maradtak? Jól kell vigyáznunk, hogy a tisztes régiség ellen ne vétsünk, különbség nélkül elvetvén annak szavait. Következtethetni most már, mi a romlott régi szó: például : ócz ütcza helyett. Ezeket pedig: isa — bizony, tügy—■ arcz, m o n n o n= ambo, a régiségből ismeretlen alkotásaik miatt nem fogadhatni-el. Vannak egyébaránt oly régi szók, melyeket a szokás későbben megváltoztatott; úgy lett akedeg, kedig,penig, végre pedig; nievet nevet.

Nem tagadhatni, hogy bármi nyelv ügy megyen-elö , vagyis úgy szépül, hogy koronkint menekszik a csinosodása fokához nem illő szók- és szólásformáktól; azonban méltólag a jó régieket illetleneknek nem mondhatni. Avult nevezet helyett a nyelvtudományban többnyire okszerűbb ezt használni: elfelejtett vagy feledségbe ment. Ha jól felveszszük ezen kifejezést : avult szók fölélesztése, ebben nem egyszerű fölélesztést, hanem a réginek kijavítását is kell értenünk; mint ama tudósunk, ki első használta a kegyel igét, azt a régiebb g egy élből javította—ki. Ily eset nyelvünkben ritkábban fordúlhat-elő; ám ha körültekintünk, a régi szók közt nálunk keveset lelünk, melyet nem használhatnánk, vagy elavultnak avagy méltán feledségbe mentnek mondhatnánk; sőt ennek ellenében látjuk, hogy nyelvünkből haszonvehető ragozási alak is veszett-ki, milyen aZ igéknél a va , ve félmult idei részesülő ragoknak személyragozása, péld : élvem, él véd, él véje, él vénk, élvétek, é 1 véj ök ; imád- vá m, imád vád, imád váj a, imádvánk, imádvátok, imád váj ok. Ezen alak annyira kiment szokásból, hogy ujabbjaink közöl a legszemesebbek is inkább csak a hajdankori tárgy régi színének megadására használták agt, mint Kölcsey Homeros Iliásában s Horvát Endre, Árpádjában. Azonban várhatni, hogy nyelvünk mostani valóban gyors progressiója közben ez a forma is újjá születendik, mivelhogy megvetésére mi ok sincs; nem úgy mint a jelentő és föltételező mód félmúltjának felesleg ragozása, miszerint például von, kettős raggal így állott: von áj a; így keresője, kérésé jök, és vonná ja, keresné je, vonná jók, keresnéjök.

4.

Bizonyára ha Verseghynek alaptalan elve, minélfogva nála még a jó régi is megvetendő vala, általában követőkre talál, nyelvünk oly szegénységre jutanda, mi a fosztottsággal határos. Hogy erre nézve egyebet ne említsünk, említett tudósunk egy alkotandó nagy szótárra ^nézve oly tervet adott, miszerint : „a régi magyar könyvekből a lexicon számára kiavult (régi) szavakat a végből szedni nem lehet, hogy velők éljünk.“ Ezen tudósunk Ítélete azonban (hála a gondviselésnek!) csak pusztában kiállónak szava lön.

De ezen kívül mondhatja valaki, hogy ha közép vagy újabbkori szóval ugyan azon eszme, melyet a régi szó jelent, már ki volna fejezve, fölösleg a régit feltámasztani. De ha ez állana, akkor sok rokon vagy egyértelmű szót, mi azonban köz használatban vagyon, fölöslegnek nézhetnénk, mi igazán képtelenség volna; holott ki tagadja, hogy annyival bővebb valamely nyelv, minél több rokonértclmü szavai vannak ? és bizonyára, ha a szó helyes és illő, az irályon foltot nem ejt, legyen bár régi avagy új.

5.

Mi 2-szor, az aljasságot illeti: ez illetlen szókban és kifejezésekben áll. Mi legyen a nyelvben illetlen, kétségtelenül az Ízlés határozhatja meg, mely a póriast és közönöst a nemes- és csinostól vagy illőtől megválasztja. Azonban itt nem azt kell érteni, mintha a magyar nyelv lovagi meg köznépi nyelvre oszlanék-fel; hanem vannak a köz életben nálunk is oly pórias vagy aljas szók és szólások, melyek miveltebbek által is, midőn t. i. a nyelv csínjára nem ügyelve beszélnek, mintegy odavetve használtatnak, péld: bibe, fittyet hány, nyakleves, firtat, pirinyó, stb. Illetlenek továbbá kivált írásban a dajka-szavak, mint csúcsúi, bambó, zsizsi, bolyó, kacsó stb. Azonban meg kell jegyezni, hogy nincsen szó, kivévén a szemérmet sértőket, mely, Quintilian szerint is, vala-