Eger - hetente kétszer, 1914

1914-01-24 / 7. szám

1914. január 24

EGER. (7. szÁ

3

Mi? beszélt, szemeim a bíró kezében levő njságra tévedtek. Ez volt a legelején:

„A magyar nemzet kiélte magát, ereje korhadt, ál-önbizalma nem nyújt többé támaszt. Falánk ellenségek közé beékeltcn, lassan fog elsorvadni, mert a történelemben nem vár immár reá szerep. Sorsa elvégeztetett, amikor latin szövetséges helyett germán barátokra bízta a sorsát. ..“

— És hiszi ezt, bíró uram? — szólottám az újságra mutatva.

— Dehogy hiszem; már hogy’ hinném. A magyar ember csak egyenkint gyönge, okoskodó és mindenféle szóra hajló, de együtt véve mégis csak nagy erő van a magyarban és ebben az erőben érzem és látom a magyar nemzet erejét. Azért, hogy most borús fölöttünk az ég, hogy politikai viszálykodások, gazdasági csapások nehezednek az országra, nem csüggedek el; majd csak megjön a szivárvány is. Lehet, hogy még soká kell várakozni reá és addig bizony felfordult utakon kell járnunk, de hát ezer esztendő óta folyton a rögöt tapossuk, miért járnánk éppen most simább ösvényen? Hanem azért az újságoknak nem kellene mindig falra festeni az ördögöt. Higyje el, ez a festett ördög is sokat kisegít közülünk Amerikába, ügy vélik : minek nyomorogjanak itt tovább, amikor nemhogy a helyzet jobbítására, hanem a nemzet jövőjére nézve sincs remény . . .

. . . Józan beszéd, amelynek azonban az a szomorú tanulsága, hogy nálunk, Magyarországon bizony nem az önbizalmat, az öserőt, a nemzeti önérzetet erö-iti a betű, hanem rombol, öl, pusztít, mint, a lappangó epidémia.

Azt irtuk a múltkor, hogy a magyarságnak Amerikába való szakadatlan kivándorlásában az a legnagyobb baj, hogy a munkás kezek pusztulásával, pusztulnak idehaza a munkaalkalmak is, és ez a körülmény újabb és újabb rnuukás tömegeket késztet a kivándorlásra, ami a magyar közgazdasági drámának csakugyan azt a színezetet adja, hogy a tétlenségre kárhoztatott magyar munkásnép idehaza nem tudván megélni, kénytelen idegenbe keresni anyagi helyzetének jobbulását.

Pedig az egész gazdasági drámában éppen ez a színezet a — nem igaz.

Mezőgazdaságunkat, belterjes műveléssel,

jövedelmezőbbé, állauenyésztésünket virágzóbbá igyekezünk fejleszteni. — Ámde hol a munkás kéz, amely ezeket a szép terveket végrehajtsa ?... Délamerika őserdeit írtja, avagy az Egyesült Államok szénbányáiban sorvad.

Iparfejlesztésről, kereskedelem kiterjesztésről álmodozunk. — Ámde hol a munkás kéz, amely a tervbevett ipartelepeken, gyárakban avagy kereskedelmi vállalatokban a gépeket megindítsa, a forgalmat közvetítse és üzemben tartsa?... Amerika kikötő-városaiban hajómunkát végez, a petróleum-kutaknál talicská- zik, zsákot hord a malmokban, avagy szenet lapátol végkimei ülésig a milliárdosok gyárpincéiben.

Nem hogy fejlődnénk gazdasági, ipari és kereskedelmi uj erőforrások nyitásával, hanem a már meglévő berendezkedéseink is csak tengődnek és nem egy közülök tönkre megy elegendő és megfelelő munkaerő hiányában.

Kevés a gazdasági cseléd! Nincsen arató munkás! Nem megy senki az ipari műhelyekbe tanulónak! Fogy az iparossegéd! Rohamosan apad a gyári munkaerő! — Itry panaszkodnak országszerte, közben pedig évről-évre egyre Dagyobb a nemzet vérvesztesége embererőben, munkáskezekben!

Könnyű belátni, hogy ez igy nem tarthat soká. Az itthoni pontos számítások és az amerikai Ellis Izlandon levő bevándorlási hatóság hivatalos adatainak egybevetéséből tudjuk, hogy az utolsó tiz év alatt a magyar korona országainak területéről átlagosan 100—120,000 ember vándorol ki évenkint Amerikába. Igaz, hogy ezt az óriási emberveszteséget nemik épen csökkenti a vissza- vándorlás, mert évente visszajön mintegy 35 — 40,000 ember, ámde sovány kárpótlás ez a mi nagy emberáldozatunkért, mert hiszen Amerika csupa erős, munkabíró embereket kíván tőlünk és mi 100—120,000 ilyen ép, egészséges munkaerőt adunk évente a nemzeti erősségünk legértékesebb eleméből; akiket pedig Amerika visszaad nekünk, azoknak egyik része munkabírásának legszebb éveit idegen gazdasági kultúra szolgálatában fecsérelte el, a másik része ennél is tovább jutott, és mint rokkant tér vissza, hogy — gyámolitsuk öreg napjaira.

Ha ez így megy tovább is, a magyar gazdasági dráma hamarosan eljut az utolsó felvonásához. Az érték és ár arányai már igy is

megbomlottak. A drágaság ijesztően növekszik és a fogyasztók száma kétségbeejiően fogy. Hogy a magyar gazdasági élet fokozatos, de következetes romlásának titka a kivándorlásban és annak következményeiben rejlik, immár senki sem tagadja. Mert a kivándorlás nemcsak hogy a fogyasztók nagy kontingensétől fosztja meg az országot, hanem megfosztja egyszersmind attól a lehető-égtől is, hogy a termelők fokozott tevékenységgel és a hazai termelési viszonyoknak javításával igyekezzenek helyreállítani a súlyos megélhetési viszonyokban nyilvánuló gazdasági zavarokat. Pedig ez lenne a legszükségesebb és mindeneknél előbbrevaló feladat. Hanem hát kinek a javára szolgálna a termelőknek fokozottabb tevékenysége és a termelési viszonyoknak megjavítása? Idehaza, a magyar piacokon, már a meglevő termékprodukcióknak sincs elegendő fogyasztója. Hát a külföld javára dolgozzunk? Rendezkedjünk be kivitelre? Igen ám, de hogyan fogjunk hozzá kevés és még mindig fogyó munkás kézzel, s nagy és mé? mindig növekedő munka-bérrel a külföldi piacok meghódításához, ahol nem mi vagyunk az egyedüli szállítók?

A kivándorlás okozta gazdasági drámának azonban van egy jelensége, ami a munkaerők és munkaalkalmak pusztulásával beállott nemzeti vérveszteségnél kiegyenlítő, vagy legalább is megközelítő ellensúlyozásul esik a mérleg — másik serpenyőjébe.

És ez a jelenség: a vagyonszaporodás, amelyet az Amerikába kivándorlók részéről haza hozott vagy haza küldött dollárok idéznek elő.

Érdemes, sőt kell ezzel is foglalkozni, ha a kivándorlás bajait komolyan mérlegeljük.

Hát igen; tömérdek pénz jön be az országba Amerikából. Pon'os adatok szerint, — számolva persze azzal a körülménnyel is, hogy nemcsak Jön, hanem, fő Ként eladott ingók és ingatlanok fejében, megy is tekintélyes pénzösszeg mitőlünk az „Ujhizába“, — tíz évi átlagos számítással, évenkint kétszázmillió korona az az összeg, amivel a nemzeti Vagyon gyarapodik.

Ennyi pénz a nálunknál sokkal vagyonosabb nemzetek háztartásában is jelentős szerepet játszana a közjóiét emelése szempontjából. Nálunk csak nehezíti az anélkül is súlyos gazdasági helyzetet.

És mi okozza ezt a visszásságot, ? Elsősormeleg nagyon jól esik neki, ismét megfeledkezik az otthonról. Kerekre nyitott szemmel néz körül, majd félénken a kályha mellé húzódik. Kezét kiveszi a zsebből és melengeti. Aztán azt is észreveszi, hogy itt le (is ülhet, de nem mer a lócára helyezkedni, hanem a földre ül le, a kályha mellé. Onnan nézi a beszélgető, pipázó embereket.

A füstös, fülledt levegő csípi a szemét, de a kályha nagyon jól melegít. Aztán már el is fáradt, pihenni is kell. Lábát végig nyújtja a padlón és néz. Minden új itt neki. A hely* a képek, az emberek. Egy pillanatra az is eszébe jut, hogy hazamegy. Arra gondol, hogy kis testvére talán alszik a jó meleg ágyban, édes anyja meg őt keresi. Haza is megy, nem bánja, akármit tesz vele az apja. Hazamegy, de még melegszik egy kicsit, mert kint nagyon hideg van.

Egy rendőr veszi észre, hogy ott gubbaszt a kályha mellett.

— Hát te hova utazol?

— Én... én sehova.

— Akkor minek koncsorogsz itt, he? Mégy mindjárt haza?

A fiú szepegve megy kifelé, a rendőr pedig tovább beszél, hogy a rongyos csavargónépség már miljyen hamar kezdi. Már most is baj van vele, hát még ha megnől.

Péter ismét kint van a hidegen. Most még sötétebb van, talán hidegebb is. Sovány lábát metszőén éri a szellő, kezét is a zsebébe dugja és úgy szorítja össze magán a vékony,

rongyos kabátot. Azt nézi, merre menjen, mikor ismét jószívű vasútas akad vele szembe.

— “Miért jöttél ki, fiam, hideg van itt.

— Egy rendőr kergetett ki.

— No, nem baj. Gyere emide.

Péter bizony elfelejtette, hogy hová indúlt. A jóindulatú ember után megy, aki a második osztályú váróterembe vezeti.

— Maradj itt. Itt is meleg van.

Ott is maradt. Csakhogy itt még több bá- mulnivalója akadt, mint a másik helyen. Legelőször is a már megszokott helyre indult, a kályha mellé. Ahogy egy kicsit megmelegedett, ismét leült a földre és bámult.

Az asztalról eszébe jutott, hogy nekik is ilyen volt a tiszta szobában. A másik pillanatban pedig már egy veres barátot néz meg, aki a kezét dörzsölgeti. Majd egy daloló csoporton akad meg a szeme, azután meg sorba- nézi a felszögezett képeket. Bizony, szépek azok nagyon. Ni, az a nagy emberfej, hogy sandít! Emitt meg egy bácsi szalad. Milyen nevetséges. Amott meg csépelnek. Aztán hajó is van, meg minden. A járkáló utasok itt nem olyan hangosak, a levegő is tisztább, a kályha is melegebb. Jobb itt, mint amott volt.

Addig nézi, addig lesi a sok képet, hogy a szeme is elnehezedik. Hunyorogva nézi a lámpát, a lábát mozgatja, de egyszer csak lecsukódik a szeme, a feje pedig a mellére hajlik. A rongyos kis gyerek elaludt a meleg kályha mellett. Meztelen lába kinyúlik a kályha mellől. Közelébe naifíSf^snki a jólöltözött utasok

közül komoly, ünnepies arccal pillantanak rá, de elkerülik, mint a bélpoklost. Egy idősebb úrasszony jegyzi meg:

— Ez is korán kóstolta meg a nyorno-» rúságot!

Péter pedig minderről már nem tud semmit. Úgy alszik, hogy nagyon sok ember megirigyelné érte. Kicsiny teste összegörnyed, a térdét felhúzza és arra hajtja a fejét. Az utasok a megjegyzést szinte hallatlanná teszik, mert nem ismerős mondotta. Ha beszélgetnek is, nem a gyerekről. Ilyet csak nem vesznek észre.

Az meg nyugodtan alszik. Ki tudja, hol jár álmában, hova viszi az a jóltevő tündér, aki elfeledtet vele mindent. Hideget, éhséget, még azt is, hogy nem otthon alszik. El a mérges apát, el az édes anyát, kis testvérét, mindent. Talán már a szaladó gőzmasinán füty- työnget Sándor cimborájával. Neki is olyan kék ruhája, sapkája van, mint a gépésznek. Mondom, talán arról álmodik, mert mosolyog az arca, ahogy a térdéről felemeli és hátradőlve nekiütődik a falnak. A koppanásra se ébred fel, se arra, hogy üres lesz a terem.

A hajnali vonathoz jövő utasok is ott találják. Csodálkozva nézik még, aztán tovább mennek. Egy keresztülsiető szolga szeme is megakad rajta.

— Hát ez kicsoda?

Közelébb megy hozzá, megnézi. Csodálkozva csóvál egyet a fején, aztán lehajol hozzá és megérinti a vállát. Péter azonban erre nem