Eger - hetente kétszer, 1914

1914-06-24 / 50. szám

2

EGER. (50. sz.)

1914. junius 24.

közgyűlésén, az állandó választmány javaslatával szemben, erős kritika tárgyává tették. A közgyűlés névszerinti szavazással döntött ebben a kérdésben és 47 szóval 12 ellenében, a fölebbezés elutasításával, Heves község határozatát jóváhagyta.

Apróbb ügyek. Turtsányi Gyula dr. kir. tanácsos, vármegyei tiszti főorvos részére 300 K segélyt szavazott meg a közgyűlés abból a célból, hogy a Budapesten tartandó továbbképző tanfolyamon részt vegyen. A vármegyei siketnéma intézet építésére vonatkozóan az alispánt felhatalmazták, hogy alkalmas időben a versenytárgyalást megtartsa. Füzesabony községnek a jegyzői lak, továbbá a tűzoltószertár és toloncház átépítésére vonatkozó határozatát jóváhagyták és az eger-debreczeni törvényhatósági ut mentén bérbeadott vármegyei közterületre vonatkozó bérszerződést egy évre megkötötték.

A közgyűlés többi részét különböző községi számadások foglalták le.

Zalár József temetése.

(1914. junius 20.)

Eltemettük. Halhatatlanságba szenderült lelkének nyugalmát immár nem háborítja többé semmi. Emlékét őrzi a kegyelet.

A temetése szép volt. Hevesvármegye nagy halottjának végső tisztességén, a forró szívű költő utolsó földi útján ott voltunk mind, akik ismertük Zalár Józsefet. És ott voltak igen sokan, akik nem ismerték. Mert igaza van ám egyik bírálójának, aki tizenkét évvel ez előtt, amikor Zalár József költeményei összegyűjtve, három kötetben megjelentek a könyvpiacon, így írt az immár történeti nevű szellemi nagyságunkról: „Az ősz poéta a szabadságharc idejét átélve, remeteként él közöttünk s meg kell vallanunk, csak ezért nincsen költői érdemeihez mért neve.“ Annyira szerény, visz- szavonult és csak eszményeinek s emlékeinek élő életet élt, hogy az újabb generáció már elegáns, külső megjelenésében is tiszteletre méltó, jóságos és bizalomgerjesztő alakját sem ismerte.

Zalár József holttestét szombaton délután 4 órakor díszes érckoporsóban, Piac-utcai lakásáról a vármegye székházának falombos,

virágdíszes udvarára szállították, ahol ravatalra helyezték és koszorúkkal borították. Ott láttuk Hevesvármegye közönségének koszorúját, amellyel a „vármegye történetének kimagasló alakja, közszellemének leghívebb megtestesítője“ emlékének áldozott; Heves vármegye tisztikarának koszorúját, amellyel „elvesztett büszkeségét, ősz patriarcháját, egykoron vezérét és tanítómesterét“ siratja; Gyöngyös város koszorúját, mellyel nagynevű szülöttéről, Eger város koszorúját, mellyel a város hü polgáráról s a Petőfi-társaság koszorúját, mellyel tiszteletbeli tagjáról emlékszik meg kegyelettel. A kegyeletes megemlékezés, mélységes tisztelet és szeretet jeléül koszorúkat helyeztek még a ravatalra: Hizly Károly, az elhunyt édes testvére, Karczag város főorvosa, aki maga is élemedett aggastyán, Gárdonyi Géza, Beökönyi Viktor, Lipcsey Péter dr., az Egri Jogakade- miai Ifjúság stb.

Mire a temetési szertartás kezdetét vette, a ravatal környékén, a vármegyeház udvara megtelt előkelő közönséggel. Ott volt Szmre- csányi Lajos dr. egri érsek, Kriston Endre pápai kamarás kíséretében; a főkáptalan részéről Debreczeni János érseki helynök, Csekó Gábor, Dutkay Pál, Párvy Antal, Ridárcsik Imre kanonokok; Hevesvármegye törvényhatósági bizottságának és tisztikarának képviselői, élükön Majzik Viktor alispánnal; Gyöngyös város küldöttsége Kemény János polgármester vezetésével; Eger város tisztikara Jankovics Dezső kir. tanácsos, polgármesterrel élén; azután az összes hivatalok és kultúrintézmények képviselői, stb. Délután 5 órára már a vármegye székháza előtt a Káptalan-utca is tele volt gyászoló közönséggel.

A temetési szertartást Petrovits Gyula apát-kanonok, Eger város plébánosa végezte, papi segédlettel és az Egri Dalkör megható gyászdalokat énekelt. A gyászszertartás bevégezte után Majzik Viktor alispán, a vármegye közönsége nevében, a következő meleg hangú beszéddel vett búcsút közéletünk nagy halottjától:

Mélyen tisztelt gyászoló közönség! Hevesvármegye közönsége nagy halottat temet. A nagy idők tanúja és részese, az elnyomatás korszakának tüzes szavú lantosa, az újabb alkotmányos korszaknak több mint egy ember- j öltőn át aranytollu főjegyzője, majd e vármegyének mindenektől tisztelt első tisztviselője, utóbb a mi ősz patriarchánk, a mi kegyeletünknek méltó tárgya nincs többé. Elment egy hosszú, küzdelmekben változatos, de érdemekben mindig gazdag olyan élet után, a mely alatt egyben sohasem változott: a Hazának kiapadhatatlan, nagy, rajongó szeretetében. Az a lobogó lelkesedés, amely kora ifjúságában kardot ad kezébe, hogy a nemzet megtámadott szabadságát megvédelmezze, amely később mindig a Hazát dicsőíti és a bánatos nemzetet fellelkesítő költeményeket fakaszt ajkain, utóbb pedig, az önkormányzati élet virágkorában, a törvényhatóság akaratát tolmácsoló, klasszikus szépségű és a nemzet jogait féltékenyen őrző felirataiban nyilatkozik meg, késő aggságában sem hagyja el, ekkor is az marad, ami egész életében volt. Törékeny testű aggastyán bár, de lélekben örökké ifjú, fiatal, aki fiatalos hévvel és soha nem lankadó szenvedelemmel imádja első s örök eszményét, gondolatai, s érzéseinek állandó tárgyát: a szeretett Hazát.

A Haza iránt való szeretet különböző módon nyerhet igaz megnyilatkozást, de mélységében, nagyságában és bensőségében csak egyféle lehet. Egy nagy hódolatra méltó példa ebben az ő élete. Követendő példája a jelen s utókornak.

E vármegyének nagy halottja. Itt ringott bölcsője szép mátraalji testvér-városunkban. Itt élte le életét ősi székvárosunkban, s a Haza utáu szivének minden dobbanása ezé a vármegyéé volt. Ezért, ennek a hírnevéért fáradott; ennek szerzett késő aggkorában is dicsőséget s ennek volt annak idején hűséges szolgája, később pedig egyik legtiszteletreméltóbb polgára.

Ennek a vármegyének a nevében, mint annak első tisztviselője, mint neki, az ő hivatali állásában egyik érdemetlen utódja, teszem le ravatalára e vármegye közönsége soha nem múló kegyeletének, hálájának és emlékezetének jelképét — koszorúját.

Zalár József! Nem éltél hiába. A Te neved nemcsak a mi sziveinkbe van bevésve, hanem ünnepi betűkkel van megörökítve a vármegye történetében is. Vármegyénk jegyzőkönyveinek ragyogó lapjai a Te dicsőségedet regélik s a Te nagy emlékedet aranyozzák meg.

S most, a midőn utolsó földi utadra bocsátunk, az általad hőn szeretett hálás vármegyéd nevében mondom neked az utolsó búcsúszót: Isten veled! . . .

Majzik Viktor alispán szívigható beszéde után Kemény János gyöngyösi polgármester tolmácsolta röviden, de meleg szeretettől sugárzó szavakkal Zalár József szülővárosának,

leplök alatt az ünnepelt személyeket akár a legtúlzóbb módon magasztalhassa a bókjaival egyáltalán nem fukarkodó költő. Shakspere ezen fiatalkori művében, melyről leghíresebb angol magyarázója azt mondja, hogy először mutatja lángeszét egész fejlődésében, bár szintén az allegóriához folyamodik, de az ókori klasz- szikusokon csüngő korabeli divatos költészet elvont, unalmas allegorizálása helyett a népmesék világához fordul. így azután bár vannak művében klasszikái reminiszcenciák, — így a szereplő személyek görögök, a színhely a régi Athén és környéke, — ezek csak inkább külsőségek, jelentőségük háttérbe szorul a népies és népmondai elemek mellett. Nem a tudákos klasszikus költészet bágyadt egyhangúsága, hanem az erdők, mezők üdítő levegője, valósággal egészséges földillat árad felénk a Szentivánéji álomból, amely első, ékesen szóló bizonyítéka annak, hogy hogyan adott lendületet Shakspere a népies nemzeti elemnek. Néhány népmese-töredékből alkotja meg bámulatos teremtő erejének virtuozitásával a céljának megfelelő egységes egészet: az álomképek gyönyörködtető csoportozatát, a bohóság és bölcseség kedves játékát s mig valami kimondhatatlan kedves derűt önt el rajta, olyan alapeszmével ad bele lelket, amely nemcsak az alkalomhoz illett, de örök időknek szól.

A mű ugyanis a minden erkölcsi alapot nélkülöző, lázas szerelmi szenvedély tévelygéseit tárgyalja. Ehhez kellett a fantázia csodás játéka; ehhez kellett a népmese, amely könynyen túlteszi magát a természet törvényein, de a naivitás burkában a legmélyebb bölcseséget rejtheti; ehhez kellettek az éj misztikus álomtündérei, kik egyúttal a könnyelmű szerelem tündérei is és népies felfogás szerint épen szent Ivánnak sokféle babonával összeforrott éjszakáján űzik leginkább játékaikat a halandókkal. A bonyodalmakat „előidézi Puck, az angol népmesék bohóca. 0 lesz Shakspere darabjában a clown, akinek szereplése nélkül tréfás színjáték nem eshetett meg. A négy szerelmes: Demetrius és Lysander, Hermia és Helena képviselik a bohó ábrándokat. Szivöket megejti a lángoló, de felületes szerelem varázshatalma, a szemek mohó vágyakozása, amely önmaga teremti értékeit és így semmi köze az értelemhez, tehát az a fiatalos szerelem, amelyről azt halljuk a darab folyamán, hogy naggyá, dicsővé képes tenni még azt is, ami magában véve hitvány, nemtelen. Az ilyfajta szerelmet, amely nem akar ismerni sem fizikai, sem erkölcsi lehetetlenséget; ezt az érzéki mámort, amely előtt nincs semmi szent s amely, hogy belső ürességét leplezze, dúskál a hangzatos frázisokban, ezt akarja bemutatni Shakspere abban a nagy zűrzavarban, amelyet a bűvös virágnak a szemekbe cseppentett nedve idéz elő. Az állhatatlan szerelem megmagyarázhatatlan szeszélyei és változékonysága úgy jelennek meg előttünk, mint pajkos szellemek műve, kik rosszakarat nélkül játszanak az emberi gyengeségekkel.

De a földi szenvedélyek bohósága lépést

tart a tündérekével. Oberon és Titánia, a tündérkirály és felesége, viszálykodásban élnek egymással. A férj, felhasználva a bűvös virág varázserejét, a vak szerelemnek csaknem őrületig fokozódó szenvedélyével akarja meggyötörni feleségét. Amig tehát a két athéni szerelmes ifjú a bűbáj hatása alatt hol Hermiáért, hol Helénáért lángol, s elvakultan kész egymás vérét is ontani, Titánia, a szép, finom, ragyogó királyné a szamárfejűvé bűvölt mesteremberbe szeret bele. A furcsa bonyodalmak után végül eltűnik a varázs, a mámor, az álom s mindnyájan megszenvedve, megenyhülve, szép valóságra ébrednek.

Az egész cselekménynek kerete — s ebben lesz egészen nyilvánvalóvá a darab alkalmi volta — Theseusnak, Athén urának násjza Hyppolitával, a szép amazon királynővel. Ok személyesítik a vőlegényt és menyasszonyt, akiknek tiszteletére irta Shakspere a darabot. Theseus alakjának megrajzolásában rója le a költő a hódolat és szeretet adóját főrangú barátja iránt, ügy tünteti ót fel, mint higgadt, eszes, vitéz, nemesszívű férfiút, aki túl van már a felületes szerelem bohóságain s érett a valódi szerelemre, a házaséletre. Nem ábrándozó, a szerelmesek nagyhangú frázisai nincsenek rá hatással, de férfias hévvel szereti menyasszonyát. íme, a költői bók, a szellemes üdvözlet, melyet Shakspere az ünnepeltnek nyújt. Nászünnepén a házasságot dicsőíti, még pedig oly módon, hogy ellentétképen odarajzolja a könnyelmű, éretlen, ábrándozó, köny-