Eger - hetente kétszer, 1913
1913-04-23 / 33. szám
2 EGER. (33. sz.j 1913. április 23. Ez a jubileum felfrissíti a lelkeket, emlékünkbe idézi a hőskort és erőt ad arra, hogy ugyanannak leikével álljon munkába a XX. század Ecclesia militans-o, a modern pogányság támadásai ellen, mert a kereszt világnézetének talán ma erősebb, izzóbb, hatalmasabb küzdelembe és munkába kell állania, mint kellett akkor és ehhez a küzdéshez az isteni erőt Krisztus, a történelmi erőt a szenvedő Egyház háromszázados kora adja meg . . . Nem szabad, nem lehet csüggednünk, mert ma is minden hivő lélek ott látja az égen azt a ragyogó keresztet, amelyet Nagy Constantin látott; ott látja a köriratát is, amely soha nem mosódik el: In hoc signo vinces! A gyermekmentés. — Széljegyzetek az Egerben tartandó Kát. Gyermekvédelmi előadáshoz, — (H?£) Ne tessék megijedni: nem a Gyermekvédő Liga érdekében reklamirozunk, sem a Gyermeknap utcára kivitt jótékonyságához nem írunk prológust. Elvégzik ezt minden évben tulou-túl a legforgalmasabb helyeken fölállított, jólismert, piros-fehérre festett Urnák, amelyeknél hatósági asszisztenciával pumpol- ják a jószivü közönséget a mégjobbszivü hölgyeink, akiket tudtuk és előzetes beleegyezésük nélkül (s tegyük hozzá annyira az utolsó pillanatban, hogy nem is tiltakozhatnak a kitüntetés ellen) — „osztanak be“ az Urnák őrizetére. Mi ezúttal a szó magasztos értelmében vett gyermekmentésről, az evangeliomi szeretet parancsolta igazi lélekmentésről kívánunk szólam. Mert a gyermek mentés és általában a gyermekvédelem — Istennek hála’ — még nem azonos — mint sokan hiszik — a Gyermekvédő Liga és jóljövedelmező eszköze, a Gyermeknap fogalmával. Ezek csak afféle sip- pal-dobbal, hangulatos újságcikkekkel fölfujt szabadkőműves „áldások,“ olyan intézmények, amelyeknek hangzatos jelszavaival kiveszik a amely csirájában fojt el minden valamirevaló újságírást. A török újságíró csak krónikása a napi eseményeknek, de igen sokszor még az sem, mert nem szabad neki mindenről hirt adnia, vagy legalább is nem úgy, ahogyan a dolog történt. A belgrádi konakban 1903. junius hó 11-ikén történt borzalmas mészárlásról például csak annyit írhattak a konstantinápolyi lapok: „A szerb király és királyné, a királyné két fivére és néhány miniszter meghaltak.“ Épp’ igy adták tudtul Carnot, Erzsébet királyné és Mac Kinley elnök halálát is. Politikáról, köz- igazgatásról, a magasrangu hivatalnokok visz- szaéléseiről mélyen hallgatnak, mert .... hallgatnak kell. Annál bővebben írnak a felséges padisah- ról. Itt aztán keleti pompával és bőbeszédűséggel ontják a dicséreteket. Amikor például a szultán pénteki napon a Hamidje-mecsethez megy imádkozni, ezt a nagyjelentőségű eseményt a török újságok igy adják hírül a közönségnek: „Őfelsége a hatalmas uralkodó, a bőkezű fejedelem, az önzetlen jótevő, Isten prófétájának helyettese, a hívők ura, a győzedelmes hadvezér, aki a török trónnak fényt és dicsőséget adott, tegnap a mecsetben elvégezte fenséges imádságát. Őfelsége a mi jótékonyság vámját a könyörületes szivü közönség zsebéből, — azután büszkén ráütnek a mellükre és mondják: — íme, ennyi meg annyi százezer koronát fordít a szabadkőművesség erre meg arra a humánus célokra! . . . Hogy ez a sok százezer korona nem a szabadkőművesek büdzséjét terheli, hanem legnagyobbrészt az állandóan gúnyolt, lesajnált, pellengérezett és legszentebb érzelmeiben sértett keresztény-társadalom zsebéből vándorol a páholyok pénzes-kazettáiba, — erről mélyen hallgat a krónika. — Az elhagyott gyermek a társadalom bűnei Az elzüllött gyermek a társadalom veszedelme! Megmentésük kötelességünk! — Olvashatók a jelszavak a Gyermekvédő Liga plakátjain a Gyermeknap idején. És a keresztény-társadalom apraja-nagyja viszi a maga filléreit, koronáit, nagybankóit (már akitől mennyi telik) a Liga urnájába, hogy legyen miből eltartani a gyámoltjait. És ez rendjén van — szerintük. Hanem ha a katolikus társadalom a maga intézményeit is támogatja; ha kegyes adományokat gyűjt a katolikus Szent Antal kenyerére, a szabadkőműves Ingyen kenyér mellett; ha az elhagyott, vagy elzüllött gyermekek megmentésére Katolikus Patronázs Egyesületet szervez és a Liga cinikus „lélekmentés“-ét, igazi hitvallásos gyermekvédelmi művek fölállításával óhajtja ellensúlyozni: ez már nincsen rendben, — ugyancsak szerintük. Ugyan miért? Mert a jótékonyságot, a szeretet vallásából folyó irgalmasságnak és könyörületuek ezt a szép és nemes megnyilatkozását a maguk számára akarják — kisajátítani. Vagy nem? Egy kis idézettel felelünk, melyet a szabadkőművesség egyik bevallott lapjából, a Világból iktatunk ide: „A legszebb emberi erények egyike a kö- nyörületesség. — írja az idézett újság — Az emberi nyomorúság oly nagy, a segélyforrások pedig oly gyérek, hogy minden ember segítségére szükség van, ha csak némileg is akarunk a nyomoron enyhíteni. Szándékunk e lap hasábjain felkelteni az érdeklődést a támogatásra méltó jótékony intézmények iránt, melyek nem állanak felekezeti, faji alapon, hanem kizáróan az emberszeretet vezérli munkásságukban. Kiurunk és parancsolónk, minden erénynek forrása . . .“ így megy ez tovább. A vég aztán mindig az a hő óhajtás, hogy „Allah még soká tartsa meg a világ oszlopát, a fenséges padisaht.“ (Éppen olyan megszokott befejezés ez náluk, akárcsak Göre Gábornál az Ö. m. a f.) Komikus, bogy a török újságoknak a legutóbbi trónváltozásig nem volt szabad megemlíteniük a tücsök nevét. Ennek a bölcs cenzori intézménynek az a magyarázata, hogy a tücsköt törökül „augusztusi rovarnak“ hívják. Már pedig Abdul Hamid szultán augusztusban lépett a trónra és igy attól lehetett tartani, hogy valaki az augusztusi rovar révén, a képzettársítás törvényei szerint, felségsértést követ el. Ettől pedig Allah óvjon meg minden igazhitű muzulmánt! Az első örmény újságot vagy száz évvel ezelőtt alapították Indiában. De csak ötven év múlva fejlődött ki valamelyest az örmény újságírás a Kaukázuson túl. Szmirnában, Konstantinápolyban és Moszkvában örmény lapok keletkeztek, melyek részben nemzeti, részben pedig vallási célt szolgáltak, de hatásuk sohasem volt valami nagyon jelentékeny. Sokkal eredetiebbek a sajtóviszonyok Perzsiában, ahol a sajtó „még csak most éli gyerterjeszkedünk a gyermekvédelmi intézményekre, mert első kötelességünk ez ártatlan, szegény nyomorgó gyermekek megmentése, de nem feledkezünk meg a felnőttekről sem, kiket a sors keze sújtott. A szegényügy rendezésének első és alapfeltétele: a közönség adakozási kedvének fejlesztése. Nem az érdemetlen és hivatásos koldusok támogatása legyen a cél, hanem jóléti intézmények létesítése és segélyezése. A praktikus Nyugat már rég ekként cselekszik és a tehetősek évről-évre milliókat és milliár- dokat áldoznak társadalmi, kulturális és emberbaráti célokra. A mi közönségünk is tudatában van kötelességének, ám ösztönzésre és útmutatásra szorul. S ha nincsenek is nálunk Rockefellerek, Carnegiek és Montefiorek, de vannak már Lakyk, Kasselikek, Weisz Manfrédek, Bródy Zsigmondok, Hitvány bárók, kik nevüket aranybetűkkel írták be az emberszeretet történetébe. Sokan vannak azonban még köztünk, kik az emberek között különbséget téve, egyházi, felekezeti és faji célokra adományoznak. . .“ Tetszik érteni, kérem? „Támogatásra méltó jótékony intézmények“-ről lehet csak szó, vagyis Gyermekvédő Ligáról, Ingyen kenyérről, Ingyen tejről és más .\-os jótékony-intézményekről, mert a többi csak „felekezeti, faji alapon áll“, így tehát a Kát. Patronázs, a Szt. Antal kenyere, a számtalan kát. internátus, kórház, árvaház, menhely és egyéb jótékony intézmény semmi; ezek támogatásra nem méltóak, hanem adja át a keresztény Jó Szív az ő áldozatfilléreit a szabadkőműveseknek. Ez már valami, így válik érthetővé az is, hogy miért írják be nevüket aranybetűkkel a Weisz Manfrédek et comp. az „emberszeretet történetébe“, és miért csak „holt kéz“ a jóltevő katolikus főpapság áldozatkészsége, amellyel az emberi nyomort, szenvedést, lelki szegénységet enyhíti! . . . És így válik érthetővé a t. páholyoknak az a törekvése, hogy a szabadkőművességet annak a fényforrásnak tüntesse föl, amelyből az egész emberiségre áldás fakad, — amelyhez azonban a keresztény pénzek is kellenének. Abban, hogy: „az elhagyott gyermek a társadalom bűne“, hogy: „az elzüllött gyermek a társadalom veszedelme“, és hogy: „megmentésük kötelességünk“ — nagy igaza van a Gyermekvédő Ligának. Ámde ezt a mentési mekkorát. Csak egypár évvel ezelőtt alapította meg néhány Európában tanult perzsa fiatalember az első perzsa újságot, az „Iran“-1, amelynek még egy hetimelléklete is volt: az „Isilla.“ Csakhogy az „Iran“ egész színtelen újság, amelynek csak referálnia szabad és a sah beszédeit közölni. Amikor egy másik lap, a „Luh- hacs,“ arra merészkedett, hogy az uralkodó állami rend hibáit fejtegette és a helyzet javítását követelte, a sah parancsára csakhamar meg kellett szűnnie. Ráadásul persze a szerkesztőjét fogságba vetették és nyilvánosan megkorbácsolták. (Nálunk is ráférne ez sok szerkesztőre, noha nem politikai okokból.) Az arab és indus újságok még alacsonyabb színvonalon állnak. A tartalmuk úgyszólván semmi és csak nagyon korlátolt számban jelennek meg. Éppen ilyen szomorú volt legújabb időkig a kínai sajtó helyzete, bár ez a világ legrégibb sajtója. A négyszázmillió lakosú országnak mindössze csak 100 lapja volt, amelyeket semmiféle törvény nem védett. Természetes ennélfogva, hogy a mandarinok úgy jártak el velők szemben, ahogyan nekik jól esett: bezáratták a nyomdákat, ha az illető lapnak valamelyik cikke nem tetszett nékik és barbár módon büntették meg a szerkesztőt, akinek a lapja megsértette a hatalmas mandarint. Az
