Eger - hetente kétszer, 1913
1913-12-31 / 105. szám
Előfizetési árak. Egész évre- _ 10 korona. Fél évre-------5 » N egyed évre _ 2-60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények = intézendők. ------- ■. K iadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1913. — 105. szám. XXXVI. ÉVFOLYAM. Szerda, december 31. 1913. — A búcsúzó esztendő méilege. — Utolsó napját éli az 1913. esztendő. Nem sajnáljuk. Elmegy ez is az elődei után, letűnik az élet küzdőteréről és elviszi magával azt a perc- ről-perere lepergő időt, amit az ő korhatára január 1-től december 31-ig felölel, hogy átadja a — történelemnek. Es ki az, aki vissza reklamálná a történelemtől ezt a kegyetlen, szörnyű és csak a nyomorúságokban gazdag esztendőt? Úgy vagyunk ezzel a haldokló esztendővé], mint az élete fogytán levő uzsorással, vagy zsarnokkal a környezete. Nem a résztvevő barátok veszik körül halálos ágyát, hanem az áldozatai, akik alig várják elmúlását, mert így vélnek hozzájuthatni azokhoz az előnyökhöz, amiket idáig nélkülöztek. Nos hát az 1913-dik évnek na- gyón sok az áldozata. Es ha megcsináljuk ennek a szörnyű esztendőnek a mérlegét, alig találunk embert, intézményt vagy alakulatot, akinek, vagy aminek veszteséget ne okozott volna. Mindenfelé szomorúság, bánat és aggódás fakadt a Dyomdokain. Az ország erőforrásait majdnem teljesen kimerítették az állandó hadikészenlét fölemésztett milliói és amidőn mindenki abban reménykedett, hogy a nagy pénzáldozatokat pótolja majd az anyaföld termése és gazdag aratással, bőséges szürettel ellensúlyozzuk majd valahogyan a nehéz pénzügyi válságot és az általa fokozatosan erőre kapott, immár elviselhetetlenné vált drágaságot: e helyett jöttek a késői fagyok és ártó jégverések, amelyek megtizedelték a gazda reménységét, majd megnyíltak az ég csatornái és a szakadó záporokban, pusztító árvizekben odaveszett a népnek majdnem minden gazdasága, vagyona és biztosítéka a tél nyomorúságai ellen. Megnehezült gazdasági viszonyainkon kívül, amelyek a termés hiányában válságba jutott földmiveléssel együtt a gyermekcipőkből alig kinőtt iparunkat és kereskedelmünket is megbénították és lehetetlenné tették a hitelügyet a megdrágult pénzpiacon: — még a politikai viszonyoknak áldatlan elfajulása és a társadalmi közéletünkben egyre sűrűbbé és élesebbé váló osztály-villongások is veszedelmesen sorvasztják a nemzet életerejét. Mintha csak a gazdasági erők pangásával az erkölcsi és szellemi erőknek pusztulása is együtt járna !... És ez a szomorú dekadencia, következményeinek egész súlyával és láncolatával a letűnő esztendő számlájára írható, ami bizony nagyon is egyoldalra billenti a mérleget, mert abba a serpenyőbe, amelybe a kárpótlásul vett jókat kellene helyeznünk, alig jut valami. Pedig a mostani körülményeink között, a nekünk fájdalmasan eső veszteségek mellett, még veszedelmes is ez az erősen egyensúly tálán mérleg. A balkáni nagy események, amelyek Magyarország tőszomszédságában sok százéves uralmi viszonyokat semmisítettek meg és jelentős uj alakulásoknak lettek alapvetői, nem szolgálnak aggodalommentes keretül azokhoz az idehaza dúló politikai és szociális küzdelmekhez, amelyek erősítés helyett alapjaiban támadják és inogtatják meg a nemzet erőviszonyait. Az igaz, hogy a mostani kor, amelynek a letűnő esztendő csak egy leperdülő részlete, a szociális kérdések jegyében mozog és a társadalmi harcok, eltolódások és bonyodalmak boszorkánykonyháján serénykedik. Ámde az is igaz, hogy ahány a fej, a gondolkodó és nem gondolkodó elme ezen a boszorkánykonyhán, annyiféle a szán • dék, vélemény, elmélet és akarat a szociális problémák megoldására, amely problémákban benne van minden, ami a közélet alakulására fontos: vallás, hazafias, vagy nemzetellenes áramlat, tudomány, művészet, kultúra, kenyér, Az „EGEK“ tárcája. 1 emplomban. Szívében aki nagy panaszt hordoz, Egyedül jöjjön az oltalomhoz, Rögtön, az ajtó nyitása után. Nézze a Krisztus fejtövíseit, Itt sírja el titkon a könyeit, A nagy vérező Szentnek oldalán. Harangszó után más a szentegyház, (Mi benne nagyobb: a pompa?... a gyász?...) A berzenkedő pávákkal teli. Már nem a lélek, a szem gyúladoz; Vásári gondok rongya foszladoz ... Sóhajtásodat a zaj elnyeli. A jobbra, balra forgó arcokon Az el-elkapott pillantásokon — Épűl-e lelked, szenvedő társam? Egyedül maradsz szived sebével; Nem hajlik feléd sehol részvétel: Csak a keresztre feszített gyászban. j Hogyha nagy panasz van a szíveden, Az ajtónyitást lesd a szent helyen. Csak akkor templom itt minden sarok: Az ég lakói körébed gyűlnek, Megsimogatnak, könyet törülnek, S a csöndességből egy szem rád ragyog ... Borsodi László. Kórházban. Ez a nap is úgy kezdődött, mint a másik. A soros apáca ép úgy körülhordta a reggelit, ép oly szelíd mosollyal kérdezősködött a beteg hogylétéről, mint máskor. Én magam már nem úgy voltam, mert hála a Mindenhatónak, bizony nem voltam olyan beteg se, mint tegnap. A négy napos sebem mintha nem is lett volna, csak akkor jelentkezett némi fájdalom, mikor felkeltem, hogy a reggeli edényeket kihordjam a konyhára. Mert úgy örül ott az ember annak, ha már mozoghat. Nem kell az ágyban feküdnie és lassan-lassan lépegethet, mint a tipegő gyermek. A többiek unva, elfásult arccal ülnek, nézik, hogy mozgok. Ki tudja, mire gondolnak? Talán arra az időre, amikor majd rájuk is veszekedik majd a tanár, hogyha ülnek. A szomszédom, egy cseppeli sváb fiú, akit ] éppen tegnap operáltak, magához int. Megyek is. — Tessék? — Pite ajn piszl vasszer... — Nem szabad, szomszéd, baj lesz belőle. Megtiltotta az orvos. — De natyon szomjas. — Várjon, cimborám — majd jön már a »vizit«. Majd megkérdezem, szabad-e. Nagyot csóvál a fején, aztán néz a terem tetejére együgyű, tágranyitott szemmel. Én meg a többieket figyelem és azon gondolkozom, hogyan összehordott bennünket a sors. Van itt beteg az ország minden részé-» bői. Tót, oláh, sváb, palóc, lengyel-zsidó. Van az alföldről, van a stájer határról. Hivatalnok, bíró, kereskedő, korcsmáros, még három kis gyerek is. Az egyiket éppen most öltözteti »liebe Swester Zsófi«, de a kis cipője már lent marad, mert jön az orvos. A »vizit« sorba megy. Az 1-estől végig. Éppen az én sváb szomszédom az első, ahhoz megy a fehérkabátos orvos. — No, hogy van? — és megfogja a pulzusát. Az a fejével integet: — Vagyok ... — Aludt valamit? — Semmi. — Van fájdalma?
