Eger - hetente kétszer, 1913
1913-10-18 / 84. szám
Előfizetési árak: Egész évre- _ 10 korona. Fél évre -------5 » N egyed évre _ 2-60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a ia» szellemi részét illető közlemények ===== intézendők. ===== Kiadóhivatal: Lyceuminyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1913. — 84, szám. —=~ XXXVI. ÉVFOLYAM. ^~7^—— Szombat, október 18. A pártkassza szennyese. Eger, 1913. okt. 17. Pártkassza mindig volt és mindaddig lesz, amig csak politikai pártok lesznek, mert minden politikai pártnak vannak olyan kiadásai, amelyeket a közösség visel, nem az egyes párttagok. Szemforgató képmutatás volt tehát a Désy-Lukács-pör idején annak hány- torgatása, hogy: ime, a kormány pártja maga is beismeri, hogy van pártkasz- szája. Hogy van: azt minden józan eszű ember tudta; avval is tisztában van mindenki, hogy volt a Tisza Kálmán, a Szapáry Gyula gróf, a Bánífy Dezső báró, a Wekerle Sándor stb. stb. pártjának, amint hogy — ismételni is -fölösleges — van és volt minden alkotmányos államban. Sőt tovább megyünk: még az ellenzéki pártok sem lehetnek el bizonyos fajta pártkassza nélkül, mert bizony némelykor értékes, de vagyontalan jelölteket kell támogatni, segíteni a párt eszméit terjesztő sajtóorgánumot stb. stb. Mindez pedig nem megy a semmiből; ehhez akár háromszor is pénz kell, mint a hadviseléshez. Más kérdés azután az: miképen jő létre, hogyan telik meg a pártkassza? És a tisztességtelenség csak itt kezdődhet. Ha ugyanis jómódú, vagy éppen dúsgazdag párthivek, a maguk jószántából és önzetlenül — tehát ellenszolgáltatás reménye, várása, vagy pláne kikötése nélkül — áldoznak a pártjuk céljaira: ebben semmi megróni való nincs. Sőt az ilyen tiszta áldozat még akkor is tiszteletreméltó, ha az én elveim ellenére és rovására érvényesíti a magáét. Avagy ki venné rossz néven, hogy az ország egyik leggazdagabb főura százezreket áldoz az ellenzéki politika támogatására. A magáéból adja, önként adja, az eszme szolgálatára adja: kinek mi köze hozzá! Az már azonban a non ölet elvének érvényesülése, ha a pártkasszának juttatott pénzért súlyosabb kitüntetéseket, cimet, bárói vagy grófi rangot ad cserébe az a párt, amelyik teheti. Ez már a közszellemet rontja, mert a régebben szerzett valódi érdemeket degradálja és elismeri, hirdeti a pénz föltétien hatalmát. Az emberi hiúságnak ilyetén súlyos megadóztatásán legfeljebb mosolyogna a helyes életfelfogásu ember; ámde az ily ügyeknek ott van az a sajnálatos háttere, hogy a királyt félrevezették a tanácsosai, mikor érdemet- len embert ajánlottak kitüntetésre, azok sorába való emelésre, amely családok nemzedékek, sőt évszázadok folyamán életükkel, vérükkel, vagyonukkal szolgálták a hazát. A pártkasszát pedig csak még sem lehet talán összehasonlítani, vagy éppen azonosítani a hazával! Még súlyosabb az eset, mikor állami szerződéseket, bérleteket, szállításokat adnak egyeseknek, társaságoknak oly kikötéssel, hogy a pártkasszát tömjék az illetők, itt ugyanis előáll az a helyes föltevés, hogy a pártkasszának juttatott pénz már bűnös szerzemény, mely az államot illette volna s melyet az államtól jogtalanul vettek el a párt érdekében. Ezért kellett elitélnie mindenkinek azt a visszaélést, melyet a sószerződéssel követett el a kormány az uralmon lévő párt kasszájának javára. Az a halvány mentség, hogy az uj szerződés kedvezőbb volt az államra, mint a régi, alig jöhet számításba, mert hisz! a pártkasszának juttatott pénznek is az állampénztárba kellett volna befolynia, hogy az állampolgárok terheit könnyítse. Mit szóljunk azonban az ominózus pártkassza legújabb botrányához, a margitszigeti játékbarlang másfél milliójához s ahhoz a félmillióhoz, melyet a „kijárók“ vágtak zsebre?! Ez az eset egyszerűen elrémítő. Kétségbeejtő, hogy a magyar állam legelső tisztviselője, a Korona legelső tanácsosa, formális szerződést köt egy játékházat tervező társasággal és a pártkassza céljaira juttatott másfél millió koronáért kötelezettséget vállal, hogy a nemzetközi játékbarlang felállítását engedélyezi az ország szivében akkor, midőn a szomszédos Ausztria tüzes vassal égeti ki testéből az effajta erkölcstelen intézményeket. A kormány feje pénzért akar adni olyan erkölcsrontó, nemzetbélyegző szabadalmat, mely az állampolgárok szenvedélyét zsákmányolja ki s melyért más kis társasköröket bezárat, föloszlat az érvényben levő törvények egyenes parancsára. . . . \ alóban megdöbbenve kérdjük: mi következik még! Tudjuk, hogy a politika virágai — mivel ott minden szabad, — mocsárból nőnek; azt is tudjuk mindenkor, hogy a mocsár fenekét sekély tiszta viz födi: de hogy a magyar politikai élet mocsara ilyen förtelmes, ilyen büzhödt legyen, azt senki nem gondolhatta, senki föl nem tételezhette. Ez az újabb pártkassza-szennyes minden képzeletet felülhalad és bizonyos, hogy folytatásának kell lennie nemcsak a bíróságnál, ahol a «becsapott» részvénytársaság pörrel követeli vissza elharácsolt millióit, hanem a politikában is. Itt bizonyára nagy vihar lesz, de az Dem baj! Csak tisztítson: ez a fő. Mert hogy tisztogatni kell, az kétségtelen : akármily cinizmussal akarnak is némelyek napirendre térni a csúf ügyön. A kolera. (Hivatalos jelentés a vármegye területén jelentkezett epidémiáról.) Hevesvármegyét sem kerülte el a sárga rém, amely az ország különböző részein az idei emlékezetes esztendőnek sorscsapásait betetőzte. A földrengések, jégverések, felhőszakadások, árvizek és egyéb veszedelmek után a kolera is jelentkezett. Szerencsére, aggodalmat keltő, járványszerű jelleget sehol sem öltött. Nálunk is csak két, egymással okozati összefüggésben nem levő, szórványos esetben fordult elő. Hogy mégis foglalkozunk vele, ezt inkább csak a kedélyek megnyugtatására tesz- szük. Mert igaz ám az a kijelentés, amit vármegyénk közegészségügyének első őre, a köz- igazgatási bizottság hétfői ülésén tett, hogy t. i. a közegészségügyi óvintézkedéseknek kérlelhetetlen, okos szigorral való végrehajtása mellett remélhető, hogy a különben rettenetesen pusztító járvány komoly jelleget nem ölt. Kérlelhetetlen, okos szigor? Hát igen. A mi népünknek köztudatába még nem ment át az az egészséges, modern áramlat, mely a köz- egészségügy érdekében levőnek tartja azt, hogy az orvosi tudománynak nem az már a legideálisabb föladata, hogy folyton uj gyógyszereket találjon uj betegségekre, hanem hogy önmagát fölöslegessé tegye. A mi népünknek sejtelme sincsen a tudományosan megalapozott higiéné áldásairól, amely nem csupán a köz- egészségügynek biztosítéka, hanem legnagyobb támasza az orvosoknak is abban a küzdelemben, melyet az ember életét veszélyeztető betegségek, szenvedések és gyötrelmek ellen foly-
